Otthon egy kétévessel: kutya nélkül sem unalmasak a napjaink

Kutya és kolbász. Teljesen természetes, hogy ez a két kifejezés összekapcsolódik. Ha hozzágondoljuk még mindezekhez, hogy kuka és kesztyű, akkor abból már érdekesebb történet kerekedik. Egy olyan történeté, amely bemutatja azt, hogy otthon lenni egy kétévessel nem is olyan unalmas. Sőt. 

Kisgyermekes anyukaként nem gondolom, hogy unalmas lenne az életem. Tudom, hogy a kívülállók sokszor gondolják azt a gyermeküket otthon gondozó anyukákról, hogy semmit sem csinálnak egész nap. Ilyenkor szívem szerint átadnám a kétkedőknek legalább csak huszonnégy órára a három gyermekünket. Már a velük való napi jelenlét felér egy őrjöngő, hömpölygő hullámvasúttal. Még  úgy is, hogy a három tündéri ördögfióka mellé ketten vagyunk beosztva napi szolgálatra. Megosztva a terheket, de az örömöt, boldog pillanatokat is, mert ezekből is akad bőven. Sőt. Leginkább ezekre koncentrálunk, de igenis vannak nehezebb pillanatok. Pont. Ilyenkor a nap végére úgy nézünk ki a férjemmel, mint akiket a legmagasabb fokozaton centrifugáltak ki. Hiába jár már háromból kettő napközben két különböző intézménybe. Figyelem, aggodalom, fájdalom öröm, bánat, logisztika mind jelen vannak egy napunkon. Ezeket csak az értheti meg igazán, aki ugyanúgy mint mi, napi szinten sodródik az eseményekkel, amelyet szülőségnek hívnak. Szóval nem unatkozunk. Egy kicsit sem.

Minden napban van valami vicces

De még mennyire nem! Bármennyire is azt látja a kívülálló, hogy otthon lenni unalmas, az nagyon téved. Igen, fárasztó. Nagyon is, mert minden nap előjönnek ugyanazok a problémák, amelyek megoldása azonnali közbelépést kíván („hol van a plüss hörcsögöm?”, „anya, hova tetted a legújabb  Modric focis kártyámat?”, „nem a kék cicás simogatós pólót szeretném felvenni, hanem azt, amelyiken a rózsaszín párduc van!”,  „a Minnies pizsamámat akarom!”)  De meg lehet benne találni a szépséget, a kihívást. Az izgalmat. Minden nap történik valami olyasmi kedves, aranyos, vicces, amely örökre is visszavonhatatlanul rögzül a családi legendáriumban.

Nevetünk mi épp eleget. Amellett, hogy néha sírunk. Együtt is. Hiszen kétéves kislánynak lenni a legnehezebb a világon. Ebben a korban minden és mindenki szövetkezett ellenünk. Biztosan így van. Nem azért állítom ezt, mert emlékszem még mindazokra a történésekre, amelyek harminc X éve történtek velem, hanem mert a legkisebbünk még javában benne van abban a bizonyos kétéves korban, amelyet sokan csak borzalmas kétéves korszaknak neveznek. De nem panaszkodom. Túl lehet élni ezt is. Sőt, akadnak nagyon vicces helyzetek is. Olyanok is, amelyben a bizonyos kétéves kislány nem főszereplő, hanem mellékszereplő. Mégis nagyon mulatságosra sikerült, és feldobta az egész hetünket. Azóta is többször felelevenítettük a történetet, és ilyenkor a hasunkat fogjuk a nevetéstől, bárkinek is meséljük.

Drámai faktor, rendezői utasításra

De hogyan is kezdődött? És hogy jön a képbe a kutya, a kolbász, a kuka és a kesztyű? Mindjárt elmesélem. Jelenleg a legkisebb porontyunk az, aki huzamosabb ideig tartózkodik itthon. Hozzá alkalmanként csatlakoznak a többiek. Akkor, ha éppen betegek, vagy szünet van az iskolában, óvodában. De ebben a történetben most ők nem kaptak szerepet. Csak a két és féléves kislány és anya. Apa most csak említés szintjén van jelen. Mondhatjuk úgy is, hogy csak az éteren keresztül kapcsolódik a történethez. Vannak mellékszereplők is. És a kutya. Ezen a ponton meg kell jegyeznem, hogy nem tartunk semmilyen állatot. A gyerekek éppen elég elfoglaltságot jelentenek. Se halunk, se teknősünk, de hörcsögünk nincsen (csakis plüss kivitelben). Éppen ezért nem ismerjük az állatok lélektanát. Pedig ez az ismeret akkor nagyon jól jött volna.

Mint már említettem az unalmat az anyaság összefüggésében, ezt elkerülendő igyekszem minden nap tartalmas (és lefárasztó) programot kínálni a kétévesnek. Éppen elég izgalmas számára a játszóterezés a szokott helyen, motorozás a jól ismert utcákon, kavicsok pakolászása a közeli építkezésen. Ezen az ominózus napon is ez lett volna a program. Egy felnőttnek ugyan ezek a tevékenységek nem éppen izgalmasak, de tényleg azzá válhat a nap, ha csatlakozik még néhány szereplő. Először is a kutya. Pontosabban egy kutya, aki már az elindulást is nehezítette. Ugyanis egyszerűen besétált a nyitott kapun, ahol mi éppen kisétáltunk volna, majd leült a mi lábtörlőnkre, és nem mozdult. Sőt, vicsorított, morgott. Rémkutya, cuki ábrázattal. Ijesztő volt, s könnyen válhatott volna drámaivá a történet. Én azonban igyekeztem a legjobbat kihozni belőle. Túlélési ösztönöm jelesre vizsgázott. Vagy legalább négy-ötödre. Először is szívem szerint kicsalogattam volna az ebet a kapun kívülre. A felvágott lett volna a csali, de ugye az a hűtőben várta, hogy feltálalják. A hűtő a lakásban volt, amelynek bejárati ajtajában ott morgott a kis kócos puliszerű szőrgombolyag. Szép szóra, és keményebbre sem tágított. Nem értettem, hogy mit akar, és komolyabb lélektani elemzésre sem volt időm, mivel a motorozni vágyó kislányunk ijedten szemlélte az eseményeket. Mivel sétálni indultunk, nem volt nálam kocsikulcs, így ez a menekülési útvonal kizárva. Már vártam, mikor ugrik elő a kerítés mögül a rendező és az operatőr, hogy instrukciójukkal fokozzák a drámai faktort. Ne így álljunk, nézzünk ki ijedtebbnek. A kutya egy árnyalattal jobban vicsorogjon.

A kutya, a kolbász, a kuka és a kesztyű

Segítségért indultam. És itt kezdett komikus színezetet venni a történet. Először is gyorsan rákerestem a helyi állatorvosokra. Kettőt is hívtam. Kicsöngött, de senki nem vette fel. Tipikus. A férjem a vonal másik végén csak nyugtatni tudott. Mit is tudna tenni harminc kilométer távolságból? Majd hirtelen megjelent a megmentőnk. Akivel az anyák többsége legalább kétheti kapcsolatban van. A futár. Kétségbe esésemben egy teljesen idevágó kérdést tettem fel, és vártam a pozitív válaszát: ha van kolbásza, legyen szíves vegye elő. Mert ott a kutya a küszöbön. Sajnos nem volt kolbásza. Férfiasan azért mindent megtett, amit megtehetett, de a kutya az ő kérésére sem mozdult. De szerencsénkre, hogy mindez a hulladékszállítási napon történt. Éppen jöttek üríteni a szemeteseket. A nagy autóban ülőket sem voltam rest kikérdezni kolbász ügyben, és kértem a segítségüket. Náluk volt kolbász. Egyikük fel is kínálta az ebnek. De mi történt? Természetesen nem kérte a finom falatokat. Ők is látták, hogy nem egy átlagos kutyával van dolguk. Kesztyűt húztak, és az üres kukával próbálták kiterelni a jószágot. A forgatókönyv a már megszokott alapján működött: a kutya nem mozdult. Ők is elhajtottak, dolgoztak tovább. Én már a műanyag motoros szökés útvonalát terveztem, amikor váratlanul, kolbászt hátrahagyva a kutya kapun kívül sétált. Kínomban sírva nevettem. Olyan hirtelen lett vége, ahogyan elkezdődött. Mintha csak odapottyant volna, hogy történjen velünk valami izgalmas aznap. Pedig kutya nélkül sem unalmasak a napjaink.

Kép: Pixabay

Szerző: Karóczkai-Müllner Helga

Ha tetszett az írás, kérjük lájkold. Amennyiben nem tetszett, azt is nyugodtan fejezd ki, ahogyan megosztani is ér! Köszönjük a véleményedet!