Elakadás a párkapcsolatokban – Mi történik, ha nincs változás?

A párkapcsolati krízis jele, amikor felmerül a szükség egyféle változásra, de az, az ígéretek ellenére egyszerűen nem következik be. Látszólagos fogadalmakat tesznek egymásnak a felek, de valójában nem oldják meg a problémáikat. Csak kapargatják a felszínt, kibékülés helyett.

A legszerelmesebben induló párkapcsolatok is elakadnak olykor. Még akkor is, ha valójában hasonlót vagy akár ugyanazt szeretné mindkettő, csak éppen nem jól fejezi ki magát egyike, másika vagy akár mindkét fél. Tipikusan elbeszélnek egymás mellett.

Előfordulhat az is, hogy a konfliktus abból adódik, hogy bizonyos dolgokról merőben másként vélekednek a felek, ami alapjában már egy feszültséget kelt. Ijedtséget, hogy nem egyformán gondolkodnak. Pedig teljesen normális, ha nem egyeznek mindenben. Viszont, ha versenyezni kezdenek a saját igazukért, úgy hogy még csak nem is jól fejezik ki önmagukat, támadásba kezdenek, megbántják a másikat, ítélkeznek, abból bizony már komoly konfliktus alakulhat ki.

Ha nem tanulják meg jól kifejezni a miértjeiket, az okaikat, az érzelmeiket, és nem próbálják meg közelíteni az álláspontjaikat egymáshoz, akkor versenyhelyzetbe kerülnek egymással szemben. Ami nem tesz jót nekik.

Hiszen a jó párkapcsolat ismérve a szövetség, amiben két külön élet összefonódik, és nem egymás ellen versenyez.

Elakadást jelző tábla

A kapcsolat elakadását jelzi például, amikor a felek azon túl, hogy gyakran keverednek konfliktusba egymással, azokat csak lassan és nehezen tudják megoldani, már ha egyáltalán képesek rá, mert gyakran nem jutnak igazán konszenzusra, és a különféle nézeteltéréseik egymásra halmozódnak. Szemben a jól működő párkapcsolattal, ahol a felek a nézeteltéréseiket könnyen és gyorsan oldják meg, de ami a legfontosabb, képesek mindketten a konfliktus kezelése után a valódi megbocsátásra és a kibékülésre is. Tehát a hangsúlyt a valódi kibékülésre helyezik.

Olvasóinktól kaptunk példákat arra, náluk hogyan jelentkezett az, hogy képtelenek voltak a kibékülésre:

– Felmerült egy probléma, s addig nem nyugodott, míg ízeire nem szedtük mindazt, amit gondolt a helyzetről, az érzelmekről, amiket belőle kiváltott. Ez mindkettőnket teljesen leszívott, annyira, hogy arra sosem került sor, hogy az én oldalam is górcső alá kerüljön, na nem mintha én igényeltem volna, az  ennyire mély, szétcincáló elemzést. Én a megoldásra törekedtem volna. Azzal, hogy ő kiadott magából mindent, befejezettnek tekintette a probléma megoldását, ami viszont sosem történt meg, mert addig már nem jutottunk el. A gondjaink csak halmozódtak – meséli a volt férjéről, és a házasságukról a középkorú Zsuzsa.

A kezeletlen érzelmekről beszél a szintén középkorú László is, aki saját bevallása szerint gyakran futamodik meg a konfliktusok megoldása elől – amelyek így csak halmozódnak – azzal, hogy úgy tesz, mintha nem lenne probléma: – Mindennaposok a viták, amiket igyekszem kikerülni, nem azért, mert nem szeretném azokat megoldani. Szeretném. De már annyi féle módját próbáltam annak, hogy belátásra bírjam a feleségemet, olyan dolgokban, amik mérgeznek bennünket, de nem lehet. Nagyon hamar képes felhúzni magát dolgokon, és ugyanazt darálja nekem, ráadásul olyan stílusban, ami nem méltó hozzánk. Eleinte kikértem magamnak, hogy nem tisztel engem, sem önmagát, nem beszélve arról, hogy a gyerekek is akár hallótávolságon belül lehettek. De meg sem hallott. Ma már, ha látom csattanás lesz, inkább ráhagyom, azt hazudom neki, hogy igaza van, és beletörődőm abba, hogy nem változtathatok. Lehet rám mondani, hogy papucs vagyok. Legyen. De én inkább nyugalomra vágyom, mint felesleges vitára.

Természetesen László látja, hogy nincs valódi nyugalom, hogy tulajdonképpen egy robbanásra kész aknamezőn élnek, de nem tudja mi hozhatná el számukra a megoldást, így él inkább napról-napra tovább, egy látszólag jól működő házasságban.

A látszat és a valóság

A nem jól működő kapcsolatokban a felek gyakran csak látszólag oldják meg a konfliktusokat. Úgy tűnik, hogy megbeszélték, kezelték a felmerülő problémát, de valójában nem tették meg, nem oldották meg, csak fenntartják a békeállapot hamis látszatát. Valójában nincsenek békében, igazából nagyon is a harcmezőn maradnak. Lehet, hogy foglalkoznak a konfliktussal, de csak annyiban, hogy megkapargatják annak felszínét, nem jutnak el a probléma valódi okaihoz, nem foglalkoznak a valós érzelmekkel, nem jutnak el odáig, hogy az igazi érzelmeikkel, a szívük fájdalmával is foglalkozzanak, inkább egymást támadják, egymás viselkedését sérelmezik, vádolják egymást. Azzal nem törődnek, hogy kiderítsék a nézeteltérés valódi okát, nem fedik fel a fájdalmaikat, nem beszélnek valódi megoldásról és legfőképpen nem békülnek ki. Nem jutnak el addig, hogy valóban megbocsájtsanak egymásnak.

Úgy tesznek, mintha minden rendben lenne, de semmi nincs rendben. Talán még meg is ígérik egymásnak, hogy változtatnak a hozzáállásukon, a viselkedésükön, hogy igyekeznek a másik szemszögből is látni a dolgokat, de valójában nem változik semmi, üres ígéretekkel élnek tovább, amiket csak részben, vagy sosem tartanak be. Maradnak ugyanúgy. Hordozva a szívükben a fájdalmukat. Már nem csak az fáj nekik, amikből a konfliktusok erednek, hanem már az is, hogy nem változik semmi.

A konfliktus arany középútja

Konfliktusok voltak, vannak és lesznek. Egyikünk valamiről így gondolkodik, míg a másikunk máshogyan. Személyiség függő, hogy konfliktus kerülő vagy konfliktust kezdeményezők vagyunk. Passzívak vagy agresszívak. Felmerül egy szükségletünk, egy hiányérzetünk, egy vágyunk, ki akarjuk azt fejezni, de valahogy nem jól sül el a dolog.

Szeretnénk, ha a másik hamarabb érne haza, több időt töltene velünk, többet segítene, vagy kevesebb pénzt költene, esetleg nem lihegné túl az ünnepeket, ha nem kellene minden szombaton az anyósunknál vacsoráznunk, vagy szeretnénk, ha megejtene egy orvosi vizsgálatot a másik, mert aggódunk érte stb.

De nem jól fejezzük ki a változásra utaló igényünket, annyira nem, hogy a kérésünkből, figyelmeztetésünkből, felvetésünkből vád, ítélet, a másik hibáztatása lesz. Nem mutatjuk meg, hogy milyen valódi érzelmek vannak a kérésünk, az igényünk, a hiányérzetünk mögött. Helyette konfliktus lesz a szükségből. Talán, mert a hiányérzet csak az egyikünkben tátong. Vagy mindkettőnkben, de az igény egyikünknek feszítőbb, mint a másikunknak. Esetleg másban látjuk mindketten a megoldást.

A két gyerekes Péter például nem mondja el a feleségének Anitának, hogy jó lenne, ha kevesebb pénzt költene, mert ő maga már fojtogatónak érzi az anyagi helyzetüket. Péter a főállása mellett számtalan külön munkát elvállal, gyakran éjszaka is dolgozik otthon. Péter magának ugyan már beismerte, hogy ezt egyre nehezebben bírja, gyakran fáradt és nem érzi jól magát, de a feleségét nem meri megijeszteni, így ha, Anita meggondolatlanul pénzt költ, Péter kétségbeesik. Amikor ventilálni kezd ezen, akkor csattan, de olyan semmisnek tűnő dolgokért veszekedik, aminek semmi köze nincs a pénzhez. Például azon, hogy Anita miért úgy pakolta be a mosogatógépet ahogy, vagy miért csak egy fél órát volt a játszótéren a gyerekekkel jóval több idő helyett, ezzel azt sugallva, hogy a felesége nem jó háziasszony, nem gondos anya.

Egy-egy ilyen hasonló kiborulás után az arany középút az lenne, ha a párkapcsolatunkban hajlandók lennénk vállalni a konfliktust. Azaz figyelmeztetni, jelezni, elmondani, ami bánt, de nem elítélni a másikat, ha úgy érezzük vétkezett ellenünk, ahelyett, hogy beletörődnénk, és vakon tűrnénk a fájdalmat.
Vagy fordított helyzetben saját magunk is állnánk a sarat, ha mi ejtettünk hibát, és a másik szembesít azzal.

De mit kellene tenni? 

Ha folyamatosan ugyanabban a malomban őrlünk, akkor érdemes lenne az egyikünknek – annak, aki éppen akkor az erősebb, vagy eleve nem konfliktus kerülő – végre felvállalva a valódi érzelmét, lépést tennie a másik felé. Hogyan? Úgy, hogy felvállalja a saját vétkeit, elhagyja az ítélkezést önmaga és a másik felet, és pusztán a tényekre szorítkozva kísérletet tesz arra, hogy megértsék egymást, elfogadják a másik miértjeit és megbocsátsanak egymásnak. Mégpedig úgy, hogy jelzi is eme szándékát előre. Nem ajtóstul rohan a házba.

Ez így nagyon egyszerűnek tűnik leírva, de persze a valóságban nem az. Nehéz annak, aki nagy levegőt vesz és a másik bárminemű visszautasítása, bántó viselkedése ellenére képes továbbra sem meginogni, nem feladni a küzdelmet. Hiszen a szívből jövő kibéküléshez, a béke megteremtéséhez, szilárd éntudatra és kapcsolatba vetett bizalomra, hitre lenne szüksége, ami ilyenkor már akár elveszettnek tűnhet. Mégis mezítelenre kell vetkőznie a másik előtt érzelmileg ahhoz, hogy őszintén tudjon kommunikálni a történtekről. A fentiekben vázolt első lépésként elmondania, hogy mit tett ő maga és hogyan okozott fájdalmat, majd a fájdalom szülte harag mögött meghúzódó mélyebb érzelmeket és miérteket kellene őszintén, alázattal és ítélet nélkül felfednie, és várnia, hogy a másik is megtegye azt. A megközelítés mindkét oldalról szükséges lenne, mind két oldalnak jó lenne felfednie a saját vétkét, és elismernie a bűnösségét. Majd bocsánatot kellene kérnie és adnie egyaránt.

Ezt követve a legkisebb és legnagyobb felmerülő nézeteltérésben hasonlóan kellene viselkedniük. Egyiküknek, akinek éppen tisztább a feje megtenni az első lépést arra, hogy legyenek újra és újra őszinték egymáshoz, igyekezzenek kifejezni a valós érzelmeiket, adjanak lehetőséget egymásnak azok átbeszélésre, hogy ne legyenek folytonos elakadások. Meg kell próbálni a szívükig eljutni, kideríteni mire miért van szükségük, hogy ne csak a felszínt kapargassák.

Közben tudatosan figyelni kellene arra, hogy az elutasítástól való félelem haragot gerjeszthet bennük, amit félre kell tudni rakni ahhoz, hogy meg tudják hallgatni egymást, fel tudják fogni a másik érzését, szándékát, hogy konszenzusra tudjanak jutni, és valóban békét tudjanak teremteni.

Kérdezni is persze tudni kell. A tisztázó kérdések és válaszok sokaságára van szükségünk ahhoz, hogy elegendő információnk legyen a másik szándékáról, érzéseiről. Ez viszont csak és kizárólag beszélgetés útján derülhet ki. Nem dönthetjük el magunkban, hogy a másik mit érez, mik állnak a szavai és tettei mögött. Nem ismerhetjük a másikat százszázalékosan, még sok évnyi kapcsolat után sem, hiszen napról-napra változunk mi magunk is.

Továbbá nem árt tisztában lenni azzal is, hogy akadhatnak olyan témák, amikben sosem tudunk majd egyetérteni. De akkor ezt kell elfogadni és kimondani, hogy nem egyeznek az elképzeléseink, de nem bántjuk ezzel tovább egymást, és megbocsátunk a másiknak, önmagunknak és kibékülünk. Ehhez persze mindkettőnk nyitottsága és alázatossága szükséges, hiszen kemény munka a béke megteremtése.

Nem, én nem vagyok vétkes

De mi történik akkor, ha nem képesek a felek beszélgetni? Előfordulhat, hogy a másik fél elzárkózik, újra és újra. Keményen ellenáll a beszélgetésnek, bezárja a száját vagy éppen nagyon is hangosan kiabál, elzárja a szívét is, nem engedi be a felé közelítő szeretetet, mert tele van keserűséggel, haraggal és váddal, nem látja csak a saját fájdalmát, a másik vétkeit, viszont a saját bűneit egyáltalán nem. Pedig olyan, hogy csak egyikük lenne vétkes, ritkán van.

Nehéz a hideg elutasításra nem bezárkózni, nem visszakiabálni, nem felhozni vádként, hogy még csak beszélgetni sem akar a másik, nemhogy kibékülni. Bizony, nehéz nem feladni a küzdelmet. Nehéz nem büszkének lenni, és önérzetünkben nem tovább szítani a tüzet. Még sem szabad feladni. Könnyű hamar lezárni a dolgokat azzal, hogy a másik fél a hibás. Egyszerűbb kérdezés helyett, állítani a saját változatunkat. Igen, feladni könnyebb, mint kitartani, csakhogy azzal nem hozhatunk rendbe egy kapcsolatot.

A megoldás a kitartásban van, kitartóan kell továbbra is szeretve közelíteni a másik felé, azért, hogy a konfliktusmegoldás beinduljon. Ami valljuk be, a mai világban egyáltalán nem egy megszokott módszer, nem divat és ritkán is látunk rá jó példát, hogy a konfliktusok ellenére a felek eltökélt szívvel és a kapcsolatukba vetett biztos hittel kitartanának egymás mellett és a megoldásra törekednének.

Kérhetünk külső segítséget is. Első lépésként akár csak egyedül. Egy közvetlen családtagtól, egy baráttól, egy szakértőtől. És kérhetünk együtt is, számtalan párterápiás módszer, szakértő áll rendelkezésre. Ehhez is már egy nagy adag bátorságra van szükség, hiszen nehéz mit kezdeni az esetleges szégyenérzetünkkel. Az sem könnyű, hogy ne adjuk ki a társunkat, hogy ne legyünk inkorrektek vele szemben. Hiszen a másikra könnyebb panaszkodni, mint a magunk hibáival szembenézni.

Kép:Unsplash

Szerző: Polgár Ágnes

Ha tetszett az írás, kérjük lájkold. Amennyiben nem tetszett, azt is nyugodtan fejezd ki, ahogyan megosztani is ér! Köszönjük a véleményedet!