Harc a diszlexiával. Az olvasás külön szépsége: az öngyógyító erő

Egy nagy adag fagylalt és egy jó film is csodákra képes. De egy jó könyv annak, aki szeret olvasni, az már önmagában külön öröm, ha elvonulhat a világ elől. Belefeledkezni a szavak erejébe, egy történet mondanivalójába szépíti a lelket.

Tudom, sokan vannak, akik nem szeretnek olvasni. Elfogadnom, mert a világ sokszínűségébe ez is beletartozik, hogy valaki nem képes szárnyra kelni a betűk sokaságától, nem köti le, untatja, egyenesen frusztrálja a mozdulatlanság. Megértem, de számomra elképzelhetetlen. És még azt sem lehet rám fogni, azért, mert nekem könnyű lenne: De Ági, te szépen olvasol!

Mert élesen emlékszem, így túl a negyvenen is, azokra a délutánokra, estékre és hétvégékre, amikor felváltva ültek mellettem az édesanyám, valamelyik nagynéném, nagybátyám vagy éppen a nagyszüleim egyike, hogy megtanuljak olvasni. Mert nagyjából senki nem értette, miért folynak egybe a szótagok, ugranak el máshová a betűk, vagy éppen maradnak el. Sokkal-sokkal később, a középiskola végén, nyelvtanuláskor derült ki: diszlexiás vagyok, ám akkor már remekül olvastam. Addig ült mellettem a családom, felváltott türelemmel, és olvastam később önmagam csakazértis, hogy tudományos alapok nélkü,  ma már nemhogy szépen, hanem folyékonyan és extra gyorsan olvashassak.

Fordítsd el a térképet!

Hosszú éveken át nem tudtam miért kavarodom bele a dolgokba? Például miért nem vagyok képes, csak nagyon nehezen megtanulni egy-egy hosszú szót nyelvbotlás nélkül kimondani, de még inkább megjegyezni, beépítve a szókincsem közé? Miért okoz nehézséget megjegyeznem a társasjátékok szabályait, miért kell az édesanyámnak újra és újra elmagyaráznia a kanaszta, a römi, a rablórömi, a póker és egyéb kártyajátékok szabályait. Avagy miért nem vagyok képes megjegyezni –pedig a név kötelez – hogy a futó csak átlós irányba bármennyit, ám a király minden irányba, de csak egyet léphet a fekete-fehér táblán? Ugyanakkor meg, mindig csak az első kör ment zötyögősen a kártyában és a sakkban is, utána viszont, szarrá vertem az ellenséget.

Emlékezetből bárhová eljutottam, bárhová, ám abban a pillanatban, hogy valaki térképet adott a kezembe, addig nem tudtam belőle olvasni, míg azt be nem állítottuk a menetirány felé. Amikor autót tanultam vezetni, anélkül, hogy vezettem volna, pontosan tudtam melyik sáv az enyém, míg hangosan nem kellett kimondanom azt, vagy előre el nem mondanom, merre megyek majd. Miért? Mert az anyósülésről vizuálisan rögzült, de abban a pillanatban, hogy azon már gondolkodnom kellett, az agyféltekéim játékba kezdtek a jobb és bal oldal felismerésében. Sikertelenül.

A különféle nyomtatványok kitöltése is gondot okoz, hiába olvasok jól, nézem meg lassan, ha csak egy picit is nehezített a körülmény, például hangosak mások körülöttem, egészen biztosan, hogy még az ajánlott levél nyomtatványt is rosszul töltöm ki. A címzetthez írom a feladót, és fordítva a feladóhoz a címzettet. Én minden formanyomtatványból legalább hármat veszek ezért el, biztos, ami biztos.

Tehát van a jobb oldal és bal oldal helyett a te oldalad és az én oldalam kifejezés, kivéve, ha a kisfiammal beszélgetek, mert inkább vért izzadok, de inkább mindig végiggondolom, hogy melyik-melyik, csak ő jól tanulja meg. Most kilencéves, lassan már dereng neki, hogy bár anya újságíró, és az egyik legizgalmasabb meseolvasó, akit ismer, van egy-két hibája (több is).

Az olvasás gyógyít

A gyakorlat teszi a mestert – közmondás, az én esetemben valóban így van. A szüleimnek, de még a tanáraimnak sem volt halvány lila gőzük sem arról, hogy miért annyira nehéz olvasni tanulnom. Nem véletlenül ült mellettem felváltva a család, iszonyú türelem kellett bizonyára ahhoz, hogy ne boruljanak ki, hogy miért nem látom, tudom összetenni a betűket, szótagokat, miért olyan nehéz ez nekem. De nem adták fel sem ők, sem én.

Ha valakit nem kell arról meggyőzni, hogy az olvasásnak gyógyító ereje van, akkor az én vagyok, és bizonyára az olvasó sem érzi azt, hogy anélkül írnék valamiről, hogy ne lenne meggyőződésem arról, hogy valóban az olvasás gyógyít. Nekem a diszlexiámat gyógyította részben ki – hiszen olvasni tudok, de a nyelvtanulás is boszorkányság maradt a számomra, idáig – és bármilyen más bánatom van, mai napig a gyógyításba menekülök el. (Vagy a színezésbe)

A biblioterápiának bármilyen írott szöveg az alapja lehet, legyen az egy levél a szerelmünktől, egy útleírás, egy vers, egy cikk a Szoknya és Nadrág Magazinból, egy regény szelete akár, a lényeg, hogy olvassunk. Az irodalomterápia ezzel szemben már jóval cizelláltabb, ez a módszer kizárólag értékes irodalmi műveket használ.

A 19. században az orvosok és pszichiátriai ápolók sokat merítettek a Bibliából. A legelső írásos említés azonban a biblioterápia szóval kapcsolatosan 1941-ben lát napvilágot, a Dorland-féle orvosi szótárban. A könyvterápia, mint módszer mára divatossá vált a pszichológusok, szociális munkások, coachok és a velük együtt dolgozó könyvtárosok körében.

Irodalomterápia

Az irodalomterápia a művészetterápiák egyik ága, olyan személyiségfejlesztő módszer, amely irodalmi művekből kiindulva, irányított olvasással segíti a résztvevők önismeretének fejlődését. Egyaránt magában foglalja az olvasásélmény megbeszélését és a műből kiinduló, de egyéni problémákra fókuszáló kreatív szövegalkotást is.

Az irodalomterápia lényege, hogy a páciensben tudatosuljon az érzés, hogy nincs egyedül a problémájával, esetleg lássa a saját problémáját egy másik szemszögből is. Az irodalomterapeuta az irodalmi műveket a kezelt személy személyiségfejlődésére, az önértékelés fejlesztésére vagy a viselkedés zavarainak korrigálására, az egészséges személyiséget jellemző tulajdonságok kialakítására használja fel a gyógyítás során.

Olvasni, olvasni, olvasni

Elvonulni a világ elől egy könyvvel – amennyiben az ember szeret olvasni – egy olyan öngyógyító program, amire talán nem is gondolunk a hétköznapokban. Kész időutazás, ha más égtájra, korba, nem létező vagy rég letűnt helyre utazunk, csupán azzal, hogy amit olvasunk róla, azt el is képzeljük magunk előtt. Az intenzív olvasásterápia fejleszti az agyat. Akaratlanul kreativitásra inspirál bennünket, hiszen hatással van ránk. Ahogy haladunk előre az írott szövegben, úgy keresünk hasonlóságot vagy éppen különbözőséget a szereplők, a szituációk és önmagunk között. Kérdések merülnek fel bennünk, mindarról amit olvastunk, vagy amit, negatív vagy pozitív értelemben, de párhuzamot teremtett köztünk és az olvasottak között. A kérdések megválaszolásával, a szövegből kiolvasott más megoldási kulcsokkal, egy lehetséges másik oldal, vagy a miénkéhez hasonló döntés meglátásával megerősítheti korábbi, vagy jövőbeni döntéseink helyességét, vagy meg is cáfolhatja azok jogosságát.

Kép: Annie Spratt on Unsplash

Szerző: Polgár Ágnes

Ha tetszett az írás, kérjük lájkold. Amennyiben nem tetszett, azt is nyugodtan fejezd ki, ahogyan megosztani is ér! Köszönjük a véleményedet!