Az én családom, nem a tiéd! – mozaikcsaláddá válni nehéz és bonyolult

Mozaikcsaláddá válni nem lehet fájdalommentesen. Nem egy hétvégés program, hanem hetek, hónapok, évek gyakorlata. Alatta olyan érzelmek törhetnek fel, amiket nagyon nem könnyű épésszel felfogni, nemhogy megállítani. Mert egyszerűen fájdalmas, hogy ami nemrég a MI jelentése volt, az mára már teljesen mást takar.

Hiszen tegnap még mi voltunk, a mi. Te voltál az apa, én voltam az anya, és voltak a gyerekek, így voltunk mi. Ma már te vagy az apa, és nem én vagyok az anya, amikor a gyerekekkel kirándulni mentek vele, mert, akkor ti vagytok a ti, de magatokról azt mondjátok: mi. Ahogy, amikor meg mi megyünk játszóházba, akkor én vagyok az anya, de nem te vagy az apa, hanem ő, és mi vagyunk a mi, neked meg mi vagyunk a ti. Persze mindez a külvilág számára is így tűmik, a külvilág titeket lát egy családnak, és minket, amikor mi vagyunk együtt, és nem az eredeti felállást. De már a gyerekeknek is így van. Holott tisztában vannak azzal, hogy egy anyukájuk és egy apukájuk van, te és én, és nem tilthatjuk meg nekik, hogy szeressék azt, aki mellettünk van. Mi több, igazán ez a szerencsés, a jó, a megnyugtató. Lett új, boldogabb életünk.

Új családok

A változó családokról, a népszámlálási adatok tükrében, a Központi Statisztikai Hivatal beszámolójából olvashatunk. Kiderül a tanulmányból, hogy az elmúlt évtizedekben a családok szerkezetében jelentős változások mentek végbe. A klasszikus hagyományos, egy nő és egy férfi házasságán alapuló családok száma csökkent. Ráadásul ezek a frigyek egyre későbbi életkorban kötetnek. A tradicionális családmodell változását a gyakori válások is erősítik, és így a családi formák is átalakulnak. Egyre gyakoribb, hogy a párok az élettársi kapcsolati formát választják, a házasság helyett, egyre több az egyszülős családok, illetve a családok felbomlásával és újjászervezésével nő a mozaikcsaládok száma.

Újjáalakult családok mindig is léteztek, akár az egyik szülő betegsége és halála, akár a férfi háborúban való eltűnése, akár a nők esetében a szülést követő haláleset miatt, és az újjáalakulást gyakran a gyermekek anyagi szükségletei vagy a neveltetésük felelőssége tehette indokolttá: az özvegyen maradt fél új párt keresett magának.

Ma viszont a családi újjáalakulás okai már mások, a szülők döntésén alapul a különválás vagy az elválás, illetve
az új párválasztás is.  A mozaikcsalád a klasszikus nukleáris családtól összetételében nem különbözik, hiszen két párkapcsolatban élő felnőttből és gyermek(ek)ből áll. Kialakulását és szerkezetét tekintve viszont egy sajátos együttélési formát jelent. Legfőbb különbségek a hagyományos családformával az, hogy míg a hagyományos családban a gyermek születését megelőzi a szülők párkapcsolata, addig a mozaikcsaládban az új partner már egy
kialakult szülő-gyermek kapcsolathoz csatlakozik.  Míg a hagyományos családban a gyermek mindennapi életében mindkét vér szerinti szülője részt vesz, a mozaikcsaládban viszont van olyan gyermek, akinek az egyik vér szerinti szülője nincs jelen, vagy csak ritkán, így a helyét az új családtag, a pótszülő tölti be. De az is lehet, hogy gyakran találkozik a különálló szülővel, ahol szintén belép a körbe egy másik pótszülő.

A legújabb, terjedőben lévő mozaikcsalád felállás, hogy a gyerek(ek) csaknem azonos időt tölt(enek) mindkét szülőnél, egy hetet anyánál, majd egy hetet apánál. Azaz mindkét helyen van saját szobájuk, sarkuk a gyerekeknek. És bizony mindkét otthonban felbukkanhat egy pótszülő. Szemben, a klasszikus felállással, amikor a gyerek(ek) az anyával él(nek), így az anyjuk mellé bekerülő férfi lesz erősebb kötődési pont a gyermek részére, mint a sokkal ritkábban látott, apa mellé kerülő nő.

Az egyhetes váltási forma egy intenzívebb kapcsolattartás igényel mindkét vérszerinti és az esetleges pótszülő(k) részéről ahhoz, hogy a mozaikcsaládok a lehetőleg súrlódásmentesen tudjanak élni.

A táblázatból kiderül: a mozaikcsaládok 55 százalékában csak az apa és/vagy csak az anya gyermeke nevelkedett, 45 százalékban pedig volt közös vér szerinti gyermek is. A legjellemzőbb mozaikcsalád-típus a pótapás 66 000 ilyen családot számoltak össze a 2011. évi népszámlálás során. A pótapai szerepvállalás 42 000 családban élettársi kapcsolattal jött létre, még házassággal csupán 24 000 családban. A pótanyás mozaikcsaládok száma ettől jóval elmaradt mindössze 12 000 családban fordult elő. Azoknak a párkapcsolatoknak az aránya, ahol a közös gyermek mellett, csak az anya vér szerinti gyermek élt a családban, 35 százalék, szemben a gyermeket hozó apák mindössze 8 százalékos hányadával. Csekély a száma és aránya az olyan pár kapcsolatoknak, ahol mindkét szülő gyermeket hozott a kapcsolatba és közös gyermeket is neveltek.

Minek nevezzelek?

A legjobb, ha a gyermekre hagyjuk, hogyan akarja szólítani az új családtagot. Eleinte akár ellenállás, elutasítás is lehet a gyerek részéről, aminek megértéséhez, csillapításához, és megfordításához az elfogadás irányába, rengeteg türelmet kell adni a gyermeknek és időt. Nehéz semleges kifejezést találni az új családtagra. Régen elterjedt volt a mostoha és a nevelő kifejezés, amit később felváltott a nem édes szülő, nem igazi szülő kifejezések. Van, aki annyit mond, anya vagy apa barátja, barátnője. A társa kisfejezés is használatban van. A leggyakoribb a pótszülő, a pót jelző az anya, vagy apa elé: pótanyám, pótapám. Viszont, ha a gyermek megszereti, befogadja, igazán a szülőjének érzi az új családtagot, szinte elkerülhetetlen, hogy a pót jelző nélkül anyának, vagy apának szólítsa. Akkor is, ha a vérszerinti szülőnek ez nem kellemes, vagy egyenesen fáj. Ez a pótszülő részéről is lehet nehezen befogadható, hiszen egyszerre érezheti ezt megtisztelőnek a gyerektől, másrészt kellemetlen a vérszerinti szülőtől, akik pótol, helyettesít. Visszautasítani mégsem szerencsés a gyermek bizalmát. Idővel a pótszülő is érezheti sajátjának a gyermeket, és nevezheti fiamnak, lányomnak.
A legegyszerűbb talán eleinte az, ha simán csak a keresztnevet használja a mozaikcsalád az új családtag megnevezésére, anélkül, hogy bárkinek magyaráznák a helyét a családban.

Ugyanakkor meg örülni jó, érdemes, ha a gyereknek az új partner elfogadásával sikerül betöltenie önmagában azt az űrt, repedést, amit a szülei válása okozott neki a szívében és lelkében. Nagymértékű érzelmi intelligencia kell a felnőttek részéről ahhoz, hogy ne rontsanak az amúgy is mindenkinek nehéz helyzeten, jól, fokozatosan tudják kezelni az új felállást. Továbbá képesek legyenek a gyereket is segíteni abban, hogy a lelkükben a helyére kerüljenek a történtek, a szálak, az új helyzetek. Ha ez nehéz, mindenképpen szükséges egy szakember segítsége.

Amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek

Nem lehet szépíteni a dolgot, lehetünk bármilyen intelligens felnőttek, fájdalmat jelent a gyermekünket egy számunkra idegen mellett tudni. Mert igen, a szülő rosszul érzi magát, egyenesen féltékeny lehet arra, aki helyettesíti őt. Féltékenységet érezhet, mert egy másik ember van az ő szerepében. Teljesen mindegy végül is mit csinál az új családtag a másik oldalon, könnyebb belekötni, mint elfogadni. Mert valahogy csillapítanánk a magunk fájdalmát, a veszteségérzést, ami egy válással, egy új család kialakításával jár, és ehhez a legegyszerűbb mód a másik leértékelése. Gyakran érzik az elvált felek azt az érzést, hogy visszaakarják kapni a családjukat, hiszen, mindannyian szeretnének harmonikusan élni, és bizony még is csak az eredeti felállásban lenne ez „normális” függetlenül attól, hogy mit éreznek még, vagy már rég semmit sem a volt házastárs iránt. Ez a hiányérzet, sokszor felmerülhet, míg nem dolgozzák fel a veszteségeiket, nem gyászolják meg azt a tényt, hogy már nem lesznek, lehetnek egy család. Mindannyian szeretnének egy jobb, boldogabb, kiegyensúlyozottabb párkapcsolatban élni, aminek része az is, hogy a gyermekük elfogadja az új partnerüket. Csakhogy – nem szabad elfelejteni – ezzel a volt házastárs is pontosan így van! Így míg azt vesszük természetesnek, és azért dolgozunk, hogy a mi új partnerünk és a gyerekünk közt egy jó kapcsolat alakuljon ki, hogy új család lehessünk, addig azt sem vehetjük természetellenesnek, hogy a volt házastársunk is ezt szeretné. Igyekeznünk kell, bármennyire nehéz, hogy ne kifogásoljuk a volt házastársunk új partnerét, és legfőképpen ne hergeljük a gyermekeinket sem az ellenségeskedésre. Akkor sem, ha olyan szélsőséges érzelmek fognak el, mint a féltékenység, a düh, a megvetés, a csalódottság, a nélkülözöttség és miegymás.

– Tudom, hogy az lenne a legnormálisabb, ha tudnék a volt férjem új barátnőjével beszélgetni, de nekem ez még nem megy. Akkor sem, ha pontosan tudom, hogy a házasságunk már rég nem működött, amikor ő megjelent. Tisztában vagyok azzal is, hogy a gyerekeim kedvelik őt, de annyira dühös vagyok még, a legszívesebben megráncigálnám – ismeri el az egyedülálló anyuka Dóri.

Hasonlót mond Szilvia is: – Húzom hetek óta, hogy megismerjem a volt férjem új barátnőjét, akivel már össze is költöztek. Tudom, hogy meg kellene ismernem azt a nőt, és meg is akarom, hiszen legalább annyi időt tölt a kislányommal, mint én, mert Dóri egy hetet itthon van velem, egy hetet meg ott van. De képtelen vagyok találkozni vele. Nem akarom látni, nem akarom tudni, hogy létezik. Féltékeny vagyok rá. Nem a volt férjem miatt, nem azért, mert ők vannak együtt, hanem hogy az a nő az én lányommal van, csajos programokat csinálnak. Hogy hárman „eljátsszák a családot”, az én gyerekemmel. Hogy úgy funkcionálnak, mint egy család. Dühít, és mérges vagyok, elkeseredett, hogy ez történt velünk!

Míg Ildikó a „másik” oldalról szólal meg: – Minden második hétvégén vannak nálunk a párom gyermekei. Nagyon helyesek és egész jól kijönnek az én kislányommal. Mégis utálatos ez a helyzet. Gondolom, hogy rossz a párom volt feleségének ezt látnia, de nem én tehetek arról, hogy az ő házasságuk tönkrement. Igyekszem mindent úgy csinálni, ahogy kéri, bár velem nem hajlandó beszélni, mégis sokszor elégedetlen, meséli a párom. Az is kicsinál, hogy ők olyan jóban maradtak egymással, és én úgy érzem, hogy ezt az a nő ki is használja, bármiért képes ugráltatni a páromat, és ő ugrik is. Nem veszi észre, hogy a volt felesége dróton rángatja, pedig azóta neki is lett pasija, együtt is élnek.

Bálint az apai oldalt mutatja be: – Mióta elváltunk sokáig egyikünknek sem volt tartós kapcsolata mással. Aztán a volt nejemnek lett. A gyerekeket sokat látom, hétköznap én viszem a két fiút az edzésre, és minden második hétvége az enyém. Jó fej, a volt feleségem új pasija, a kölykök is bírják. Tényleg jól bánik a fiúkkal. Ha én a munkám miatt nem tudok értük menni az edzésre, akkor elmegy ő. Rugalmas, ha meg kell cserélni a hétvégét, nem szívózik, pedig neki is kiszámíthatatlan a munkája. De inkább igyekszem elkerülni, mert feltépi a sebeket. Na, nem kell magyaráznom: ott van az én helyemen, és még jól is csinálja. Boldog a volt feleségem, a gyerekek is. Folyton az jut eszembe, ha látom, hogy mennyire leszerepeltem.

Mozaik nap

Bármennyire is látszik morbid megoldásnak, tényleg az egy kézenfekvő megoldás lehet, ha a mozaikcsaládok találkoznak. Az alapcsalád és az új párok, és ha vannak, azok gyermekei is, hiszen a gyerekek amúgy is találkoznak egymással. Nem kell túl bonyolítani ezeket a néhanapján megült mozaikcsaládi napot. Lehet az apropó az egyik gyerek születésnapja akár. Vagy egy jelentős évforduló. Persze nehéz ezt kivitelezni, ha az egyik fél alapban elutasítja ezt. Pedig tényleg jobb tudni, kivel állunk szemben. Lehet nem is annyira szörnyű az a másik, mint ahogy gondoljuk. És legyünk őszinték! A volt feleségek és férjek éppen úgy kíváncsiak arra, akik maguk után következnek, mint fordítva. Az újak is kíváncsiak az exekre. És ez az egészséges érdeklődés nőben és férfiban egyformán jelen van.

Ha ez a találkozás elmarad, és nem fektetjük le a mindenkit érintő szabályokat, akkor állandó nézeteltérések számonkérések, megnemértettségek, rivalizálás, féltékenység lehetnek úrrá, mert nem lesz egyértelmű meddig terjed az egyik család és a másik családnak a határa, keveredhetnek az elvárások a gyerekekkel és a szülőkkel szemben, ami nehezíti az amúgy is komplikált helyzetet. Kezdve onnan, hogy láthatás, közös hétvégék, közös programok, nevelési kérdések, beleértve a büntetés és jutalmazás körét is a gyerekeknél, és akár azt is, hogyan üljék meg az ünnepeket, hogy egy jól sikerült közös program például kikerülhet-e gond nélkül a facebookra, vagy az új feleség, új férj dob egy szaltót, mert volt olyan program, amiben ők nem vettek részt. Illetve fordítva. Ahhoz, hogy tényleg senki ne sérüljön még jobban lelkileg, ne érezzen fájdalmat, nélkülözést, féltékenységet, ne gondolja, hogy ez egy megmérettetés hogy a lehető legkevesebb fájdalom érje a feleket, ahhoz elengedhetetlen a kommunikáció, a face to face találkozás időnként.

Kép: Pixabay

Forrás: http://www.ksh.hu/statszemle_archive/2013/2013_12/2013_12_1213.pdf

Ha tetszett az írás, kérjük lájkold. Amennyiben nem tetszett, azt is fejezd ki, ahogyan megosztani is ér! Köszönjük a véleményedet!