Kanadában másfél méterre az őztől

Sorozatunkban fotósokat, fotográfusokat mutatunk be. Olykor tényleg a szerencse forgása kell ahhoz, hogy megtaláljuk a hivatásunkat. Bár Molnár Viktória még nem mondhatja el magáról, hogy fotográfus lenne, a sors hozzásegítette ahhoz, hogy a tehetsége napvilágot lásson. Mert manapság már tényleg nem számít, hogy ez húszévesen, vagy közelebb a harminc felé derül ki.

– Hogyan kezdtél el fotózni?

– A 21. században mindenkinek ott van a zsebében az okostelefon, amivel jó esetben fotóznak is az emberek. Nekem is csaknem ötezer kép van a telefonomban, mindig is vonzott és érdekelt, de sosem jutottam el odáig, hogy fényképezőgépet használjak. Egyik nap viszont a facebookon rátaláltam a Fotózz Kanadában oldalra, ahol meghirdettek egy fotós nyereményjátékot. Ritka az olyan, hogy több dolog is stimmel: Kanada, és ráadásul a fotózás is. Kanada azért, mert nagyon nagy szerelem nekem, 2014-ben három hónapot éltem ott. Az emberek nyugodtsága, kedvessége és ahogy hozzáállnak a dolgokhoz, nagyon megfogott. Az élni és élni hagyni elv tökéletesen működik kint. Nem hittem a játékokban, de én nyertem meg az utazást Kanadába. Ahogy megtudtam, másnap már fel is vettem velük a kapcsolatot és igyekeztem megszervezni az utazásomat. A munkámmal kicsit nehezen volt összeegyeztethető az út, de idén februárban sikerült kijutnom. Ők egyébként szerveznek kimondottan fotótúrákat is, ahol a természetjárás mellett fotózni is lehet. Így kezdődött az én történetem.

– Rögtön vásároltál egy gépet magadnak?

– Igen. Nagyon sokat vacilláltam, olvastam ebben a témában milyen márkájú, típusú gépet érdemes megvenni. Egy facebook profi fotós csoportba is jelentkeztem, de nem lettem okosabb, a Canon-Nikon tábor elég erős mindkét oldalon, de konkrét pro-, és kontra érveket egyik gép mellett sem kaptam. Végül a Nikon mellett döntöttem és nem bántam meg. Nem egy mai csúcsgép, talán hároméves technológia, de egyelőre tökéletesen meg vagyok elégedve vele. Nikon D3400-as, nyilván az idő múlásával jobbra szeretnék váltani.

– Ezután tanulásba fogtál?

– Nagyon sok mindent magamtól tanultam meg az internetről, de a mostani utazásnál, éles helyzetben ez bizony kevésnek bizonyult, bőven van még mit tanulnom. Különböző fotós oldalakat olvasgattam, ugyan volt fogalmam bizonyos dolgok működéséről, de a gyakorlati használatban nem tudtam behelyettesíteni, így különböző videó blogokat néztem. Például így tanultam meg, hogy nem mindegy, hogy egy havas tájat verőfényes napsütésben, milyen beállítással fotózok és ugyanez a beállítás már nem felel meg a felhős időben. A kanadai úton Ceglédi Ferenc QEP (Qualified European Professional Photographer) minősítésű, elismert fotós nagyon sok mindenben a segítségemre volt ezen a túrán, bármilyen kérdésemre készségesen és türelemmel válaszolt. Sok különféle helyzet van, amikor a gép beállítása ugyanolyan fontos, mint az, én hogyan látom az adott tájat vagy amit szeretnék megörökíteni, ennek az összehangolását is tőle tanultam meg. Gyakorlatias ember vagyok, nekem ez nagyon nagy segítség volt. Olyan az agyam, mint egy szivacs, mindenre emlékszem, amit ez alatt a tizenkét nap alatt tanultam.

Nyugalom a Lynn Canyon Parkban

– Gyönyörű a kanadai tél, szinte harapni lehet a hideget. Nem fáztál? 

– Mi innen Magyarországról fel sem tudjuk fogni mit is jelent a mínusz harminc fokos hideg. Borzalmasan hideg volt! Alberta tartományban a kabát alatt még hat (!) réteg ruha kellett. Viszont Vancouverben az időjárás majdnem olyan, mint itthon nálunk, ott nem fáztam szinte sosem. Ennek az utazásnak a nagy része a túrázásból állt, fotózáskor a legtöbbször nem álltunk egyhelyben, hanem mozogtunk. Én egy roppant fázós ember vagyok, még nyáron is hideg a kezem és a lábam is, de eléggé felkészültem a hidegre, így nem ért meglepetés.

Úton Jasperbe

– Hány órát fotóztatok egyszerre a szabadban? 

– Négy-öt óránál többet nem tartózkodtunk kint a szabadban, de Banffban és Jasperban még ennyit se voltunk kint. Ott sokkal hidegebb volt. Ott az autó volt a menedékünk a hideg elől.  Minden túrához vittünk magunkkal termoszban forró teát és kávét, így, ha nagyon fáztunk akkor ez is segített rajtunk. Miután felmelegedtünk, folytatódhatott tovább a munka a szabadban.

– Az objektív segített, vagy ti tudtatok ilyen közel menni az állatokhoz? 

– Kanadában nagyon nyugodtak a vadon élő állatok. Tökéletes szimbiózisban élnek az emberek az állatokkal és fordítva is így van. Nagyon közel tudtam menni mind a szarvasokhoz, mind pedig az őzekhez. Ezt a nagyon közelit értsd úgy, hogy 1.5-2 méteren belül voltunk hozzájuk szinte mindig. Ott nincsenek körülöttük kerítések, tényleg szabadon élnek. Egyedül a jávorszarvas volt félősebb, róla nem is sikerült olyan jó képet készítenem, mint ahogy szerettem volna.  Banff-ban viszont a kávézó előtt legelészett egy Őzike, mi kávéztunk, ő ránk nézett majd folytatta tovább a bogarászást a hó alatt. Tényleg nagyon békés mindenki, így az állatok is úgy érzik, hogy nem kell az emberektől félniük.

A Lake Louise-nal

– Mi a következő lépés?

– A fotóim eljutottak egy, a BBC-ben dolgozó magyar származású nőhöz, aki szintén értékelte a képeimet. Egészen pontosan a mentorom Feri kérte, hogy nézzen rá a hölgy a képeimre, amire az a válasz érkezett tőle, hogy egy „csiszolatlan gyémánt” vagyok.  Ami nekem óriás elismerés, hiszen a fotózás eddig nekem a telefonos verziót jelentette, meglepett, hogy tehetségem van a fotózáshoz. Állítólag nagyon jók a meglátásaim. Aminek nagyon örültem, de tudom, hogy még nagyon sokat kell tanulnom. Hiszen most is nagyon sok segítséget kaptam. Tudom, hogy hosszú az út még ahhoz, hogy profi váljon belőlem, de ezek az apró megerősítések visznek előrébb. Kaptam egy újabb lehetőséget is, részt vehetek egy amerikai fotótúrán szeptemberben. A bő egy hónap alatt Amerika nyugati partján haladunk majd, érintünk pár középső területen fekvő államot is, és végül visszatérünk Kanadába, ahol akkor már tél lesz. Ezeket a fotókat várja tőlem a hölgy.

– Addig milyen elképzeléseid vannak?

– Én csak a természet és az állatok fotózásán gondolkodtam eddig. Természetesen kipróbálnám magamat más témákban is. Nem zárkózom el semmi elől sem, de nekem a természet és az állatok jelentik a kihívást, ez a kettő a kedvenc témám. Ha találok itthon az utam során olyan helyet, ami engem megfog, akkor azt megörökítem. De nem kezdek el most fotográfusnak tanulni. Ha sikerül mindent megtanulnom a gyakorlatban, akkor nem szeretnék erről papírt szerezni. Szerintem nem a végzettség a mérvadó abban, hogy ki milyen szakember, vagy mennyi tudással rendelkezik. Rengeteget tanultam tizenkét nap alatt Kanadában, és a következő fotótúrán, élesben még tovább juthatok.

Molnár Viki munka közben a Silver Lake parkban

Szerző: Polgár Ágnes

Kép: Molnár Viktória