Kérlek szépen, értsd már meg végre!

Leesett állal nézünk. Nem értjük mi változott, mikor módosult és egyáltalán mi szükség volt a változásra? Miért nem lehet minden úgy ahogy eddig? Vagy miért nem lehet valami úgy, ahogy az "normális"? Ja, hogy neki más a normális, mint ami nekem? Változás? Jaj, ne! De!

Napokig mondtam, ha vége lesz ennek az őrületnek, akkor én világgá megyek, mert változásra van szükségem. Az őrület, ami egyébiránt nem más, mint három mandulának az eltávolítása. Két garat és egy orr. Egyszerre. Ha már hozzányúlnak, taroljanak. Mert a streptococcus ott csücsült a gócpontokon vígan, míg az egyik szakorvos fel nem fedezte a létét, és annak okozatait. Az orrhang, a köhécselések, a nem lehet kapni levegőt érzés, az allergiás tünetek hatványozódása, de leginkább az újra és újra visszatérő, de mindig más alakot öltő felsőlégúti parák. Az ősz végén átvett diagnózistól, a műtétet követő felgyógyulásig, három hónap telt el. Otthon. Karanténban. Közben a karácsony is eltelt. Már a farsangot is megültük. Otthon. Mire az egészséges, közösségbe mehet dokumentumot átvehettük.

És én ezután mégsem mentem világgá. Miért, kérdezték tőlem? Miért nem mentél el végül pihenni? Azért, mert a változás mégis csak velünk együtt történt. A várakozás, a rutinműtét, még a gyógyulás alatti, nem várt súlyosságú komplikáció is mind azt kívánta, hogy folyamatosan jól vegyük az akadályokat. Azzal, hogy módosultak a körülményeink, a hétköznapjaink, azzal mindannyian változtunk. A kisfiam, és én is. És körülöttünk sokan mások még. A legkézenfekvőbb változás az volt, hogy a megszokotthoz képest, most különösen megértőnek kellett lennünk egymáshoz. A végére már fel sem tűnt, hogy semmi sem olyan, mint a megszokott, mert még, ha éppen minden nehezebb is volt, abban is volt valami jó.

A változás nem egyenlő a halállal

A pihenés, mint olyan, teljesen mást jelent nekem és a kisfiamnak is. Sőt saját magunknak is más volt a pihenés addig míg várakoztunk a műtétre, mint amikor már átesett rajta a gyermekem, és mást jelent mióta jól van, csak még erősödnie kell.

A műtét után napokig, amikor a fájdalomcsillapító éppen hatott, a kisfiam jóformán csak aludt. Akkor tudtam én is pihenni, egyébként folyamatos készenlétben álltam mellette. Stopperrel mértem az időt, hogy négy percenként igyon három-négy evőkanálnyi vizet, mert a folyamatos nyelés szükséges volt a gyógyulásához. Pépesre turmixoltam a lecsót és a pörköltet is, ha azt kívánta éppen meg. Hasonló élethelyzetet volt ez ahhoz, mint amikor még csak kisbaba volt. A legtöbb újdonsült anyuka az első hetekben, míg a gyerek alszik, ő tesz-vesz. Kidobja a pelenkákat, rendet rak, főz vagy éppen mosogat. Míg egyszer csak el nem ájul a fáradtságtól, és nem tanulja meg, jobb, ha ő is alszik, pihen egy kicsit, míg teheti.

Tudomásul kell venni, hogy állandó mozgásban élünk. Soha semmi nem egyforma. Gyermektelen fiatal nőként pihenést jelentett, ha sorozatot néztem. Ma az a pihenés, hogy vasalás közben megy egy sorozat.

Bármennyire is ódzkodunk tőle, el kell fogadnunk, hogy mindig minden változik körülöttünk. Ha nem így lenne, és minden megállna, hogy minden a jól megszokott medrében folyjon tovább, akkor egyben meg is halna, meg is szűnne minden. Nem szabad félni a változástól, attól, hogy valami másként is történhet, mint addig történt.

A változás nem egyenlő a halállal. Amíg ezt a korlátozó hiedelmet nem tesszük félre, és nem próbáljuk átalakítani arra, hogy a változás az élet természetes része, és hasznos is lehet, addig önmagunkat gátoljuk, kötjük gúzsba, öljük valahol valamennyire meg.

Ha mi a fiammal azon nyafogtunk volna, hogy itthon kell lennünk, és ez milyen szörnyű, akkor nem élveztük volna egy percét sem még annak az időszaknak sem, amikor még csak várakoznunk kellett a műtére, otthon bezárva.

A megértés, mint esszencia

Ahhoz, hogy ne féljünk a változásoktól, hogy szabadon merjünk gondolkodni, könnyebben merjünk megélni dolgokat, és kevésbé vegyük döcögősen a nemvárt kanyarokat, ahhoz tudatosságra van szükségünk. Tisztában kell lennünk azzal, hogy nem feltétlenül a valóság formál bennünket, hanem az a szemüveglencse, amelyen keresztül a világot látjuk és alakítjuk benne kedvünk szerint a valóságot. De ha meg tudjuk változtatni a szemüvegünk lencséjét, akkor másként tekinthetünk a bennünket körülvevő világra is, mivel új perspektívákat nyerünk. Kitágul a világ, hiszen új világnézetet, másik igazságot, másféle szemléletet ismerhetünk meg.

A felszabadultság eléréséhez, a boldogság megéléséhez szükségünk van arra, hogy merjünk változni, ha szükséges. A változásnak, a szemléletváltásnak az esszenciája a megértés. Megérteni valamit azt jelenti, hogy képesek vagyunk ugyanazt a dolgot, helyzetet, embert, elképzelést másik nézőpontból nézni, mint eddig tettük. Ha megértünk valamit, akkor szemléletet válthatunk vele. A megértést segíthetjük a többféle nézőponttal: meghallgatom, megnézem, megfigyelem.

Nem könnyű egyik embernek sem, hiszen a millió napi információhalmazból mindannyiunknak általánosítani kell, de ha van másik nézőpontunk, akkor ezt a megértési folyamatot leegyszerűsíthetjük saját magunknak. Minél több a perspektívája valaminek, annál könnyebben megérthetjük és fogadhatjuk el azt, ami számunkra új, ismeretlen vagy elsőre elfogadhatatlannak tűnik.

Egy lépést hátra, hogy utána előre haladjunk

Az emberi kapcsolatok, és így a párkapcsolatok problémája is az, hogy nehezen tudunk, akarunk megértőek lenni. Értő figyelemmel lenni a másik iránt. Akkor vagyok empatikus, akkor érzek együtt a másikkal, ha valóban igazán megértem, ha igyekszem elképzelni, hogy a másiknak valami milyen lehet. Hogy ugyanaz a a dolog neki más lehet, mint nekem. És az is lehet „normális”.

Amikor együttérzőek vagyunk, egyben rugalmasak is vagyunk. A szemléletváltás mozgásba viszi a gondolkodásunkat.

A megértés szükséges ahhoz, hogy képesek legyünk másként vélekedni dolgokról. Éppen ezért érdemes kicsit megállni, amikor meg akarunk érteni valakit vagy valamit. Kérdezni, beszélgetni, nézni, hallgatni, figyelni, a lehető legtöbb oldalról. S amikor ezt megtettük, akkor hasznos még hátra is lépni egyet és kívülről megnézni önmagunkat és az adott szituációt. Mert amikor egy picit hagyjuk magunkat eltávolodni a magunk eredeti beidegződéseitől, amikor beengedünk más perspektívát, akkor azzal, hogy az érzékelésünk nézőpontja eltolódik, átmenetileg nyitottá válunk a mellettünk élő rejtelmének a befogadására, és megértőkké válunk. Megértővé arra, hogy lehet másként kellene cselekednünk. Másként kifejezni magunkat. Másként szeretni.

Ahogy mi is figyeltük egymást a kisfiammal. Míg én igyekeztem ellátni őt a műtét után, amikor fájdalmai voltak, amikor hosszú napokon át nem tudott szinte nyelni, ő is figyelt engem. Megértette, hogy az aggódásom és az ő ellátása a műtét, majd a komplikáció után, bizony nekem is kimerítő lehet. Így gyakran hagytuk egymást aludni akár napközben is, vagy csak lézengeni. Ahogy körülöttünk a szeretteink is éppen így –zokszó nélkül – megértették, hogy most nem tudunk velük találkozni, rájuk figyelni. Megértették, mert ők is értő figyelemmel voltak felénk.

Pontosan erre az értő figyelemre van szükség akkor is, amikor kibontakozik egy szerelem, amikor egy szerelemből kapcsolat lesz, amikor a kapcsolat már hosszú ideje tart. Ugyanerre a megértésre van szükség a munkatársaink, az idősebb szüleink és a kisgyerekek felé is. Megérteni, hogy semmi nem állandó, minden változik bennük, bennünk és mindannyiunk körül. Mi magunk éppen úgy, mint a másik. El kell fogadnunk, hogy a mi normánk, nem biztos, hogy ugyanaz, mint a másiké. Megértenünk, hogy ha beengedjük a másik nézőpontját és merünk változni, és erre a szemléletváltásra ösztönözni a másikat, akár még boldogok is lehetünk, egy jóval színesebb, nyitottabb világban.

Kép: Pixabay