Katona dolog! – Ne bagatellizáljunk, csak legyünk őszinték!

Áldott esetben egy kisgyermek csak hírből ismeri az orvosi rendelőt, legnagyobb tragédia kicsi életében az, amikor oltást kap. Ám vannak gyerekek, akiknek idejekorán meg kell tanulniuk együttműködniük a fehér köpenyesekkel, amiben elsősorban a szülők segíthetnek nekik.

A legszerencsésebb valóban az lenne, ha minden kicsi messziről elkerülhetné az orvosi rendelőt, egészen pontosan csak az egészséges gyerekeknek szóló tanácsadást ismerné, amikor lemérik a súlyát, a magasságát, ellenőrzik a látásának és hallásának épségét és a legnagyobb tragédia tényleg csak a kötelező oltások okozta apró tűszúrások lennének, amire egy óra múlva már nem is emlékezne.

Vannak kevésbé áldott, ám nem feltétlenül betegnek mondható gyerekek. Akik többségében egészségesek, még is van ilyen-olyan visszatérő, vagy gyakorta előforduló más és más  jellegű – nem bagatellizálásból, de nevezzük így: nyavalyájuk – ami nem feltétlenül kézzel fogható, vagy nem egyértelműen megnevezhető, de például diétával, gyógyszerekkel, ilyen-olyan kezeléssekkel, esetleg speciális tornával, vagy kisebb-nagyobb beavatkozássokkal még is csak orvosolhatók.  Nem mondhatni, hogy nem adnak aggodalomra okot, mert még is csak gondot okoznak, akár vissza-visszatérően. Lehet kiesik a gyerek ezért a bölcsődéből, óvodából, iskolából, lehet gyakran ágynak dől, de üröm az örömben, hogy nem gyógyíthatatlan nem életet veszélyeztető, nem életminőséget nagy erővel romboló eltérésekről, rendellenességekről, betegségekről beszélhetünk. Még is a gyerek újra és újra újabb fehér köpenyessel, vagy szakértővel találkozik.

Persze, ha egy kisgyerek minél több alkalommal lát orvost, gyógyászt, fejlesztő pedagógust nincs mit tennie, előbb vagy utóbb belenyugszik a dolgokba és hagyja magát kezelni, gyógyítani, erősödni, ügyesedni. Csakhogy míg vannak gyerekek, akik könnyebben vészelik át az ilyen helyzeteket, vannak, akik sokkal nehezebben. Szerintünk, az, hogy egy gyermek mennyire tud fegyelmezett lenni egy vérvételen, egy hallásvizsgálaton, egy felmérésen, egy műtéti beavatkozáson az nagyban a szülőn is áll.

Valóban nyugodtnak maradni

Tapasztalatunk szerint, az egyik legfontosabb, amit egy szülő tehet, ha megpróbál higgadt maradni, ami azt jelenti, hogy nem csak magára erőlteti a nyugalmat, hanem valóban megérteti önmagával, hogy minden érzelem átragad a gyermekére, még akkor is, ha mosolyt erőltet az arcára.

Persze könnyebb egy olyan szülőnek, aki nem egy hipochonder, amúgy sem egy félős típus, esetleg eléggé körültekintő is ahhoz, hogy belássa, mik azok az eljárások, beavatkozások, amik valóban olyan rutinszerűek, hogy most sem lehet másként, mint csak úgy, hogy minden rendben is lesz.

Tájékozódás

És már el is érkeztünk a másik legfontosabb lépéshez, ami nem más, minthogy a szülő felelőssége az, hogy sem ő, sem a gyermeke ne érezze magát kiszolgáltatott helyzetbe. Nem biztatunk senkit arra, hogy a googleban bízva diagnosztikát állítson fel, mert az orvos akkor még át is irányítja a yahoora, hogy akkor végezze el maga a gyerekén a beavatkozást, de tájékozódni ilyen-olyan megoldásokról az interneten is lehet. De, ami még ennél is kézenfekvőbb úgy elmenni egy -egy vizsgálatra, vagy ha valami hidegvízként érint, akkor második konzultációt, vizsgálatot érdemes kérni, vagy esetleg másodlagos, harmadlagos vizsgálatot kérni másik szakorvostól, ha szükséges, a lényeg, hogy legyünk képbe azzal, amivel szemben állunk.

Mert, ha mi szülőként tisztában vagyunk azzal, hogy miért van szükség valamilyen vizsgálatra, kezelésre, beavatkozásra, és az alatt pontosan mire számíthatunk, mi történik a gyerekünkkel, akkor mi sem mondunk marhaságot sem a gyerekünknek.

Az egészségi állapotunk mondhatni magánügy, egy kisgyermek esetében azért jó csak a legszűkebb környezetet beavatni a gyerek előtt álló dolgokba, mert minél nagyobb egy gyermek annál többet kérdez ő, vagy mondhat neki akár kéretlenül bárki más akár butaságokat is az óvodában, főleg az iskolában, amire nem biztos, hogy szüksége van.

Őszintén

Ugyanakkor, elérkeztünk a harmadik és egyben a legfontosabb ponthoz, ahhoz, hogyan kell egy gyereknek tálalnunk a dolgokat. Az, hogy valamit a gyermek korának megfelelően vázolunk, az nem egyenlő azzal, hogy eltitkolunk, elbagatellizálunk dolgokat. Nem, nem öntjük le fél kiló rózsaszín cukormázzal azt, ami igen, fájhat. Hanem egyszerűen megmondjuk, hogy az egy pillanatig, vagy kettőig szúrhat, csíphet, feszíthet, zúghat, nyomhat, tolhat, húzhat, vonhat, ragadhat rá. Akármi. Ha az órákig, ne adj’ Isten napokig fájhat, akkor azt kell elmondani. Feltételezve, hogy lehet így is, és lehet úgy is, de mi a szülők és a szakemberek mindent megteszünk azért, hogy az ne így legyen.

Nem szabad sem túldimenzionálni, sem sokszor ismételni, sem kiemelni, sem hangoztatni, főleg nem ecsetelni, hogy az a valami mennyire lesz rossz, kellemetlen, fájó, kibírhatatlan stb. Egyszerűen a legnyugodtabb hangnemünkben el kell tudnunk mondani, hogy mikor, hová megyünk, és ott mi történik majd vele. Játszhatunk orvososat, kereshetünk a témában mesekönyveket, mesefilmeket amivel még könnyebben megmutathatjuk, hogy nem csak vele fordul elő ilyesmi.

Ha módunk van rá kössük személyekhez az eseményeket, ha tudjuk, hogy nő vagy férfi lesz, aki a gyerekkel foglalkozik nevezzük meg a nemét, hogy néni vagy bácsi lesz ott, ha tudjuk esetleg a nevét akkor konkrétan nevezzük meg, hogy Anna doktor néni meghallgatja a szívét, Karcsi doktor bácsi altatja el, mondjuk el, hogy mit tesznek vele majd ott ahová menni kell, az mennyi ideig tarthat, mit érezhet, és mit nem. Ha van saját élményünk, akkor azt leegyszerűsítve mondjuk el, áruljuk el azt is, hogy nekünk sem sikerült hátra bukfenceznünk még ennyi idősen, és nekünk is sokat kellett járnunk ilyen-olyan tornára, ha mi sem tudtuk kimondani az r-betűt még negyedikben sem, és állandó vendégei voltunk a logopédusnak, és mennyire untuk mi is a sok foglalkozást, ha nekünk is kivették a vakbelünket, mert begyulladt, vagy igen mi is vizesek lettünk, amikor kimosták a fülünket, és bennünket is szúrtak meg többször, mert nem sikerült a vérvétel.

Készüljünk fel kedvenc játékkal, elválaszthatatlan plüssel, mesekönyvvel, kártyával, apró társasjátékkal, kis autóval, színezővel. Na meg persze fülhallgatóval, hogy zenét hallgathassunk vagy mesét nézhessünk tabletről, mobilról amikor várakozni kell, vagy elviselni valami kevésbé kellemeset hosszabb ideig.

Amennyiben a gyerek nagyjából tisztában van azzal, hogy mire számíthat, ha segítünk neki felvértezni önmagát, vagyis kevesebb eséllyel érik meglepetések, akkor sokkal nagyobb eséllyel viseli majd jól a kanyarokat. És a történtek utána majd pár órával, pár nappal feltehetőleg már nem emlékszik semmire sem. Könnyebben lesz túl mindenen és hamarabb lábadozik, gyógyul. Ha azt látja, hogy mi is nyugodtak vagyunk, mi több hasonló esetben mi felnőttként sem óbégattunk amikor velünk történik valami, ha tények szintén tisztában van azzal, hogy anyának ilyen betegsége, nagypapának olyan műtétje volt, és láthatóan mindenki jól van, akkor a kisgyerek kevésbé borul ki attól, ha nem három, hanem öt csőnyi vért vesznek le tőle és már nagyon feszíti a tű, ha holnap egy hosszú morgó gépbe kell befeküdnie és ott aludnia egyet, míg megnézik a fejecskéjét belül, ha mozdulatlanul kell maradnia míg „lefotózzák“ a karját, mert lehet eltört a csontja, vagy  maholnap el kell őt altatni, mert egy tubust ültetnek a fülébe, megnézik a gyomrában a bélbolyhokat, vagy kiveszik a manduláit.

S ha a gyereknek valóban kellemetlen, nehezen viselhető, fájdalmas, ami éppen történik, akkor se kicsinyítsük le az érzéseit, sokkal inkább értsünk vele egyet, fejezzük ki megértésünket, biztosítsuk arról, hogy hamarosan vége lesz, nem tart örökké idővel jobb lesz minden, meggyógyul, túl lesz a dolgokon. Vetítsük fel neki mi minden lesz jobb, szebb, kellemesebb, egyszerűbb, könnyebb, ha maradéktalanul megszűnik mindaz, ami miatt akkor és ott el kell viselnie átmenetileg. Ha nem csapjuk be a kicsit, ha őszinték vagyunk, akkor a gyermekünk nem csak bennünk bízik meg, hanem a szakemberekben is, kevésbé lendül ellenállásba nem csak akkor és ott, hanem ha szükséges, legközelebb sem.

Kép: Pixabay