Egy, két, hár… induljon az év végi filmmaraton! (2.rész)
Tegnapi ajánlónkban filmmaratonra invitáltuk olvasóinkat. Még mindig nincsen év vége, még mindig tudjuk bővíteni szubjektív filmes listánkat. Ezúttal a drámai hangvételű alkotásokat kedvelőknek és a gyerekeknek kedvezünk.
Vígjáték, romantikus film, dráma vagy mesefilm. Különféleképpen csoportosíthatjuk a filmeket. A sci-fit, horrort és a thrillert most hagyjuk. Túl sok volt az izgalom az idei évben. Az előző ajánlónkban a mulattató és szerelmes filmekből szemezgettünk. Maradt a dráma és a mesefilm, amelyek szintén garantált szórakozást nyújtanak. Elgondolkodtatnak, megríkatnak és megnevettetnek. Mert mindezekre is szükség van néha. Nem azért, mert szeretjük látni más szenvedését. Szükségünk van arra, hogy megtapasztaljuk, mások hogyan csinálják. Mesét nézni mindenki szeret. Néha jó elszakadni a felnőttek világából. Ugyanakkor egy rajzolt film is sokat adhat: közösen eltöltött időt a gyermekeinkkel, s mivel nem vonja magára a figyelmet a húsvér szereplő, maradandóbb lehet az üzenet.
Dráma és könnyes szemek
Csillag születik (2018)
Az idén bemutatott Csillag születik már a negyedik feldolgozása ugyanannak a történetnek, én mégsem bánom, hogy elkészült. Sőt, szerintem az idei év egyik legjobbja lett. Jackson Maine-t (Bradley Cooper) stadionokat megtöltő rockzenészként ismerjük meg a film elején. Azonnal kiderül az is, hogy alkohol problémákkal küzd. Az egyik koncertje után betér egy bárba, hogy tovább ihasson. Itt hallja és látja meg először Ally-t (Lady Gaga). A híresség gyámoltalan kisfiú lesz, amikor az öltözőben szóba elegyedik a lánnyal. Ekkor elkezdődik a kettőjük közös története.
A magánéletben és a munkában is mindent közösen csinálnak tovább, és közben olyan monumentális dalok születnek, mint a Shallow, amelyet soha nem tudok már kitörölni a fejemből. Különösen megkapó és egyben megrázó is, hogy mi nézők is jelen lehetünk a színpadon és amögött is, így láthatjuk, hogy a sikert nem adják könnyen, de a színpadon töltött felemelő pillanatokért érdemes tovább csinálni.
Majd hirtelen ketté ágazik a kettőjük élete: míg Ally egyre sikeresebb lesz, Jackson egyre inkább elveszíti lába alól a talajt. Mindez igaz a munkára, mert a nehézségek ellenére a szerelmük igaz és megrendíthetetlen, ha olykor hullámzó is az őket ért hatások miatt. A két főszereplő közül engem legjobban Bradley Cooper nyűgözött le: Jackson Maine tekintetéből mindent ki lehet olvasni. Úgyhogy én szorítok azért a bizonyos szoborért.
Őrült szív (2009)
Bad Blake (Jeff Bridges) kiöregedett country zenész. Már csak árnyéka egykori önmagának: mindegyik felesége elhagyta, fia nem kíváncsi rá. Rozzant autójával járja az országot, hogy lepukkant kocsmákban adja elő régi dalait. Egyik napról a másikra él, kevéske honoráriumát leginkább alkoholra költi. Nyögvenyelős turnéja egyik állomásán sétál be hozzá a jóval fiatalabb, egyedülálló anyuka, Jean (Maggie Gyllenhaal), hogy újságíróként interjút készítsen vele.
A láthatóan két össze nem illő ember hamar megtalálja a közös hangot, és intim viszonyba kerülnek. Bad láthatóan igyekszik helyt állni a szerelmi kapcsolatban. Elhisszük neki, hogy komolyan gondolja. Mégis halálra ítélt szerelem ez. A cselekmény lassú ütemben halad, s ez a tempó még inkább erősíti azt egész filmet átható melankóliát. Itt is van mit veszíteni. Nagyon is. De az ember túlél. Nap nap után.
Nagy hal (2003)
Edward Bloom (Ewan McGregor és Albert Finney) élete meseszerű. Fiát, Willamet (Billy Crudup) gyerekkorától kezdve szórakoztatja történeteivel, amelyeket William, ahogyan egyre idősebb lesz, egyre inkább kétkedve fogad. Egy idő után megszakít az apjával minden kapcsolatot. Csak akkor utazik haza a várandós feleségével (Marion Cotillard), amikor az édesanyja (Jessica Lange) felhívja, hogy az apja halálos beteg. Újbóli találkozásokkor az apa ott folytatja a mesélést, ahol abbahagyta. Ismételten feltárul az álomvilág: az apja – ezúttal a menyének – elmeséli az életét úgy, ahogyan ő emlékszik rá.
Csodálatos visszaemlékezések sorozata a film. Van itt minden: lenyűgöző méretű hal a tóban, akit senki nem tud kifogni, csak egy valaki, barátságos óriás, aki megmenti a cirkuszt, manószerű cirkuszigazgató, bankrabló költő. És minden csodánál és történésnél ott van Edward Bloom. A film mellőz mindenféle racionalitást, mégis magával ragad. Edwardnak elhisszük, hogy ez mind megtörtént. Mi mást tehetnénk? Csak a fia kétkedik még mindig. Vajon William is képes lesz átélni a varázslatot? Apja temetésén minden megváltozik. A Nagy Hal pedig ugyanott folytatja az útját, ahol elkezdte, és velünk marad az üzenet: csak mi magunk tehetjük jobbá a saját életünket.
Sráckor (2014)
Nehéz tizenkét évet összefoglalni az életünkből, hiszen ennyi idő alatt annyi minden történik. Még nehezebb elképzelni, hogyan lehetséges tizenkét év történéseit bemutatni egyetlen filmben. Richard Linklater nem csak megpróbálja, véghez is viszi a lehetetlent: a Sráckorban tizenkét éven át forgat ugyanazokkal a színészekkel. Mason (Ellar Coltrane) az első osztályt kezdi, amikor nővérével, Samanthával (Lorerei Linklater), és édesanyjukkal (Patricia Arquette) másik városba költöznek. Éppen ekkor érkezik haza alaszkai kitelepüléséből az apjuk (Ethan Hawke), aki már jó ideje elvált feleségétől.
Az ő életükről, de legfőképpen Mason felcseperedéséről szól a film. És arról, hogy mindeközben mi minden történik a családdal, amelyek mind hatással vannak Mason életére is. Férjek, feleségek jönnek, mennek. Többször váltanak lakóhelyet, iskolát.
Ne számítsunk erőltetett drámára, minden csak úgy megtörténik. Olyan, mintha egy dokumentumfilmet látnánk. Úgy hömpölyög minden, mint maga az élet. Néha picit lassan, néha pedig fogjuk a fejünket: hogyan lehetséges, hogy ilyen gyorsan felnőnek? Végig kísérni, hogyan lesz a fiúból férfi. Egyszerre bámulatos és csodálatos.
Az én szerelmem (2015)
Tony (Emmanuelle Bercot) és Georgio (Vincent Cassel) szerelmét láthatjuk úgy, ahogyan a nő egy komoly síbaleset utáni lábadozás közben visszaemlékszik a történtekre. A miértre keresi a választ. Hogyan történhetett meg velük mindez? Hol romlott el? A megismerkedésük meseszerű volt: a decens ügyvédnő, Tony egy szórakozóhelyen találkozik először a megnyerő külsejű és modorú, bohém étteremvezetővel, Georgioval. Azonnal leveszi a férfi a lábáról a heves udvarlásával, és azon kapja magát, hogy együtt élnek, közösen vállalnak gyereket, amelynek a férfi nagyon örül. Akár hepiend is lehetne a vége. Mégsem ez történik.
Ugyanis nagyon hamar minden megváltozik. Georgio ráveszi Tonyt, hogy éljen külön lakásban, mert úgy jobb mindenkinek. Ő akkor toppan be a lakásba és a nő – majd később a gyerek – életébe, amikor kedve szottyan rá. Ilyenkor túlzott csodálatot vár el. Úgy érzi, ezt is megteheti. Már egyáltalán nem tűnik megnyerőnek, inkább felszínes, ahogyan a gyermeke anyjával bánik, semmibe veszi Tony érzéseit.
A közös gyermeküket pedig csak felhasználja arra, hogy neki jobb legyen (például a volt szerelméhez is így szeretne újra közelebb kerülni). Mindegyiküknek szüksége van a másikra, de mindegyiküknek más miatt. Ebből a kapcsolatból nincs más kijutás, csak a menekvés. Vajon sikerül Tonynak lélekben is elhagyni Georgiot? Tűéles kép egy nárcisztikus kapcsolatról.
Ne maradjanak ki a gyerekek sem
Totoro – A varázserdő titka (1988)
Nincsen szívemnek kedvesebb mesefilm a Totoronál. Bizony, ez az animáció már harmincéves, de sikere töretlen a mi családunkban. A siker kulcsa minden bizonnyal az, hogy az alkotó, Mijazaki Hajao érti a gyerekeket. Így hozhatta létre azt a mesebeli világot, ahol Totoro, a varázslány él, s akit csak a gyerekek látnak. Totoro alakjában többféle állat fellelhető, és legalább annyira ijesztő, mint amennyire kedves. Vagyis mindenképpen megragadó.
A történet szerint a Kusakabe család vidékre költözik, hogy közelebb legyen a kórházban lábadozó anyához. A ház, amelybe költöznek, kísértet lakta. Nincsen ennél izgalmasabb. Ezt a kislányok, Satsuki és Mei is így fogadják. Mei találkozik először Totoroval, aki ezután melléjük szegődik, és mindig a legjobb pillanatban jelenik meg. A felnőttek hiába nem látják a szemükkel a varázslényt, a kislányok történeteiből ők is megismerik. Ez (is) fantasztikus ebben a mesében: a szülők értő figyelemmel és lelkesedéssel fordulnak a gyerekeik felé.
A kis herceg (2015)
A klasszikus történet újragondolt változata, amely nem követi szorosan Exupéry regényét, de mégis hiteles és erős feldolgozás. A főhőse egy Kislány, akinek élete édesanyja jóvoltából szigorú menetrendhez kötött, hiszen az Anya szeretné, ha a legjobb iskolába járhatna a lánya, de ennek bizony ára van. A kislány szeretne kitörni ebből a börtönből. Ebben a bolondos szomszédjuk, a Pilóta segíti, aki gyerekként, és nem tárgyként bánik a kislánnyal.
Megismerteti a kis herceg történetével, akinek sokat köszönhet, és akit soha nem feled. Amikor a Pilóta kórházba kerül, a kislány egymaga indul a kis herceg keresésére. Megtalálja, de időközben Herceg Úr lett belőle Ő is felnőtt. Elfelejthető a gyerekkor? Herceg Úrnak sem kell sok, hogy visszaemlékezzen. Lélekemelő mese arról, hogy mit veszíthetünk.
Életem Cukkiniként (2016)
Cukkini egy kilencéves kisfiú, akinek napjai azzal telnek, hogy a padláson tornyot épít az anyja által hátrahagyott üres sörös dobozokból. Sokat repteti papírsárkányát, amelyre egy szuperhőst festett. Az apját, aki már régóta nincsen velük. Az élete akkor vesz még kedvezőtlenebb fordulatot, amikor az anyja váratlanul meghal, Cukkini pedig egy gyermekotthonba kerül.
A döcögős beilleszkedés után meglátja az élet napos oldalát is. Ráeszmél, hogy a gyermekotthonban mindenkinek vannak sebei. Mindannyian valamiért kicsit mások. Ez megnyugvást hoz Cukkini számára is. A film újdonsága, hogy a gyerekek által meséli el az elmesélhetetlent. Mégsem süllyedünk bele a nehézségekbe: minden nehezebb pillanatot egy jó követ. Az egyedi hangulatot fokozza, hogy a szereplők inkább bábokra emlékeztetnek. Nem kifejezetten a legkisebbeknek szól. Kilencéves kortól ajánlom. Felnőtteknek is.
Coco (2017)
Különösen szeretem, ha egy mesefilm komolyan veszi a gyerekeket. A Coco ilyen. Témájában főleg, amely nem másról, mint a halálról, annak elfogadásáról, a halottaink emlékezetéről szól. Nem is akárhogyan. Miguel, a mexikói kisfiú családjában tilos minden, amelynek a zenéhez köze van.
Pedig a kisfiú arról ábrándozik, hogy híres gitáros lesz, mint dédapja, Ernesto de la Cruz. Egy különös véletlennek köszönhetően átjut a holtak világába – ahol minden a zenéről, a táncról, a mulatságról szól –, s ahol találkozik elhunyt rokonai szellemével. Az áldásukat szeretné kérni, hogy beteljesíthesse a vágyát.
Útja közben kapcsolatba kerül Hectorral. Ő nem tud átjutni az élők világába, mert a fényképe nincsen kitéve egyetlen családnál sem. Elfelejtették. Kettőjük sorsa összefonódik. Kiderül az is, hogy kicsoda Coco, és miért az ő neve adta az animáció címét.
Az igazi csoda (2017)
Kakukktojás a gyerekfilmek között, hiszen Az igazi csoda egy családi dráma. Ennek ellenére szól a gyerekekhez is, s egyértelművé teszi, hogy a másik elfogadása nem a külsőségeken múlik. Auggie (Jacob Tremblay) nem átlagos kisfiú. Arcdeformitással született, ezért szülei (Julia Roberts és Owen Wilson) jó ideig nem engedték közösségbe. Az ötödik osztály megkezdése a fordulópont, mert úgy gondolják, mivel ez mindenkinek új helyzet, így talán kevésbé feltűnő a testi hátrányokkal rendelkező fiú jelenléte.
A beilleszkedés még így is nehezen megy: a kisfiú csúfolódások céltáblája, de még fájdalmasabb látni, hogy leginkább nem foglalkoznak vele, mintha ott sem lenne. Az a bizonyos határ nagyon nehezen szakad át. Talán nem meglepő, hogy sok humor segít ebben, amelynek Auggie és családtagjai sincsenek híján. A kisfiú nem veszi magát túl komolyan, és a családja sem babusgatja a kelleténél sokkal jobban, csak mert más.
Különösen egyedivé az teszi a filmet, hogy több szemszögből, például Auggie nővére, annak barátnője, két osztálytársa elbeszélésében is hallhatjuk a történetet, így megismerünk több nézőpontot, amely jobban segít megélni az elfogadást.
Szerző: Karóczkai-Müllner Helga
Kép: www.unsplash.com és www.port.hu