Fényévnyi távolságra a boldogságtól?

Miközben a Voyager 2 űrszonda elhagyta a naprendszert is, én egy helyben ülök órák óta. Negyven fokos, vagy a körüli a kisfiam láza. Az elmúlt két hónapban ötödjére fut neki valamilyen vírusnak. Az orvostudomány széttárja a karját, mert semmi nagyon eltérőt nem találnak nála.

A nappaliban, a kanapén fekszik a kilencéves kisfiam. Hol ébren van, hol alszik. Ha ébren van, akkor hangoskönyv formában mesét hallgat vagy én olvasok neki. Négy óra alatt összesen háromszor álltam fel mellőle. Egyízben a konyhába siettem, amikor eperlét kért, majd egyszer a mosdóba, amikor már tarthatatlanná vált számomra a rohanás, és legutóbb a fürdőszobába a lavórért, mert a magas láz a kisfiamnál hányással jár.

Amikor látom mélyen alszik, akkor csendesen meglesem a mobilom, reagálok üzenetekre vagy én magam kedvezményezek egy chatet. Ha hosszabban alszik a kisfiam akkor már az ölembe fogom a laptopomat, arról könnyebb e-mailt is küldeni, és hosszú híreket olvasni. Az egyiken megakad a szemem, a Magyar Távirati Iroda írta: Átlépett a csillagközi térbe az 1977. augusztus 20-án útnak indított Voyager 2 űrszonda, amely ikertestvére, a Voyager 1 után a második olyan, ember alkotta űreszköz, amely elhagyta Naprendszerünket – jelentette be, az amerikai űrkutatási hivatal, a NASA.

Pompás gondolom magamban, és elkezdek számolni. A Voyagert 1977-ben lőtték fel, amikor én már egyéves és egynapos voltam. Azaz, ha én 42 éves vagyok, az űrszonda 41 éves. Vajon melyikünk láthatott többet az életből? A nagy fekete semmiben már a naprendszeren túl a Voyager 2, vagy én itt lent a Földön?

Érzelmileg valószínűleg én éltem meg többet ez nem kérdés. De persze képtelenség párhuzamot vonni egy űrszonda és egy földi halandó közt, főleg, ha az az ember, vagyis én sosem léptem ki Európából, tehát már a megtett távolságunk aránya fényévnyire van egymástól. Fényév. Felfoghatatlan kifejezés. De valahogy én mégis szeretném felfogni.

Két hete a barátnőm távcsövet nézett a nyolcéves kisfia születésnapjára, komoly fejtörést okozva saját magának, hogy most akkor a háromszoros, vagy a nyolcszoros nagyítású távcsövet válassza? Győzött az ár ellenére az erősebb, mondván jobb, ha a gyerek tisztán lát távolra.

Később, azaz egy héttel korábban a honfoglaló játékban került elém újra a földöntúli kérdés, miszerint 0, 3066 parszek vajon mennyi fényév lehet? Még a tippelés is gondot okozott, mert a fényév befogadatlansága után, a totálisan ismeretlen parszek kifejezés csak még jobban lebénított. Egyébként jól tippeltem, de csak mert szórakozottan benyomtam az egyest.

Az plána lebénított, amikor utánanéztem – hirtelen a wikipédián – mi a kutya az a parsec:

A parszek (rövidítve pc) a csillagászatban használt távolság egyik mértékegysége. Az elnevezés a „parallaxis” és „secundum” szavakból származik; nemzetközi jelölése: parsec. Az a távolság, amelyből egy CsE – merőleges rálátás esetén – egy ívmásodperc szög alatt látszik.

Szuper, nem? Találtam egy másik átváltást is, eszerint egy fényév egyenlő 9,460730472600 × 10¹⁵ m = 9,4607 billió kilométerrel = kerekítve 9,5 petaméterrel.

Teljesen világos nem? Akárcsak az, hogy egy fényév egyenlő 63 241 CsE csillagászati egységgel.

Ezek után jött ez az Voyageres hír, miközben én órák óta alig mozdultam. Teljesen világossá vált, hogy az én utam innentől kezdve a csillagok lehetnek. Ki is kémleltem este kilenckor az ablakon, de hiába akartam csillagokat lesni, olyan szürke a téli köd a decemberi égen, hogy még az utcai lámpa fényét sem lehet észlelni. Bezzeg a Voyager, 41 évesen kilépett a naprendszerből is. Nem is értem, hogy tud olyan messzire repülni, nincs tériszonya? Annyi földi halandónak van ilyen-olyan problémája. Tériszony, klausztrofóbia, agoraphobia miegyéb, így persze, hogy nem lehet szárnyalni!

Szerintem, nem a csillagokban van a hiba, hanem bennünk emberekben, hogy olykor nem merünk nagyot képzelni. Pláne nem lépni. Persze olykor vannak akadályok, én például most anyaként nem vagyok hajlandó egy tapodtat sem mozdulni a lázas gyerekem mellől. Vagy túl nagyot lépünk, mert rosszul mérjük fel a lehetőségeinket.

Talán lesz szerencsém az életben, és egyszer átléphetem Európa határát is, ha már a Föld légköréből kirepülni nem igazán tehetem. Pedig olykor olyan jó lenne fényévekre tudni mindent és mindenkit, elmenekülni az elől, amivel nem akarok szembe nézni, mert úgy érzem nincs hozzá pillanatnyilag erőm, avagy már túlmutat az éppen elegendőn.  Esetleg azért, hogy gyorsabban teljen az az idő, amit szeretnék mihamarabb letudni, megélni, elérkezettnek tudni. Mert pontosan tudom, hogy a távolság semmit nem old meg, a probléma bárhová megyünk, velünk marad. Annál többet segíthet viszont az idő, ha belátjuk ki kell várnunk, hogy elérkezzen a miénk. Amikor minden nekünk kedvez.

Kép: Unsplash