Tisztázatlan viszonyok: kitartás vagy nyúlcipő?

Áll egymással szemben két ember, mindkettő akar valamit egymástól. Részben fedhetik egymást az elképzelések, de nagyon különbözhetnek is. Elindulnak egy úton, aminek a hosszát egyikük sem látja. Már csak azért sem, mert a felek önmaguk érzelmeivel sincsenek tisztában, nemhogy a másikéval.

Találkozik két ember valahol, szimpatikusak egymásnak, ráadásul nagyon hasonlóan gondolkodnak, derül ki az első mondatokból, ami folytatódik a huszadik mondatban is. Melegség kezdődik a szívükben, lelkükben, isszák a másik szavait, szippantják be a másik lényét, és helyezik el a saját lényükben. Akaratlanul elkezdenek eggyé válni. Mindaddig, míg valamilyen zaj nem költözik a kommunikációjukba.

Ami pillanat tört része alatt kapcsolhatja őket más sebességre. Felgyorsulhat a menet, egyikük már a jövő felé haladhat ezerrel, lehagyva a másikat, akár megrémisztve ezzel a másikat. De akár siethetnek mindketten, de más tempóban, szinte elfutva egymás mellett. És az ellenkezője is megeshet. A kommunikációs probléma lassításra is bírhat. A lassításból döcögés, és akár megtorpanás is lehet. Vagy visszafordulás. Letérés az útról.

Fel is kerülhet a nyúlcipő egyikükre anélkül, hogy kiderítené mi okozta, és miért a kommunikációs zajt, továbbá hogyan lehetne azt kiszűrni. Vagyis megoldás nélkül letér egyikük a közös útról. Gyorsan. Mint a villám.

Volt. Nincs. Olyan űrt hagyva maga után, amibe bele sem gondol. Mert menekül.

Temetetlen múlt

Korábbi kapcsolatainkban megélt fájdalmakkal egyikünk sem szeretne újra találkozni. Hajlamosak lehetünk arra, hogy ha, annak csak hűvös szelét megérezzük, akkor azonnal fékezésbe kezdünk. Fékezésünket ezer módon fejezhetjük ki: lehetünk hangosak, csendesek, védekezőek, támadóak, elbújhatunk, elzárkózhatunk, de elő is törhetünk a fájdalmunkkal, nem kímélve a másikat, hangoztathatjuk annak a mélyét és magasságát is.

Kommunikációnk nem is biztos, hogy ésszel, és átgondolva történnek, sokkal inkább mélyről érkező érzelmekkel, ösztönösen. Vagy nagyon is tudatosan, megvédve magunkat. Jól odasózva a másiknak. Bárhogyan is tesszük, a cél ugyanaz: időt kicsikarva magunknak, a tisztázásra.

Mert a villámcsapás fénye elhomályosította a tisztánlátásunkat. És lehet nem gondoltunk bele olyan nagyon fontos körülményekbe, amik, ha nincsenek megoldva, nincsenek a helyükre téve önmagunkban, akkor csúnyán bukkanhatnak fel a jövőben. Mert úgy kezdtünk bele egy új kapcsolatban, hogy nem gondolunk bele, egy lezáratlan múlttal, nem lehet jövőt kezdeni.

De az is lehet, tévedtünk, amikor azt hittük, már készen állunk egy új kapcsolatra. És most szembesülünk azzal, hogy tulajdonképpen nem vagyunk készek. Ezzel egy probléma van, már nem csak magunkat bántjuk vele, hanem olyat is, aki minderről nem tehet.

Segíteni ezen akkor tudunk, ha tudatosan figyelünk magunkra, ha meghatározzuk és kőkemény lefektejük az értékeket, amik mentén haladni akarunk. Ha ez egyedül nem megy, akkor külső segítséggel igyekszünk feldolgozni, megélni, átélni, beletenni egy dobozba a múltunkat, és csak azt magunkkal vinni belőle, amire szükségünk lehet.

Erőszakkal nem megy

A harmincvalahány éves fiatalember egyszerűen nem kész arra még, hogy komoly kapcsolatba belemásszon. Annak ellenére nem, hogy gyakran gondolkozik el azon, hogy szeretne családot, ideje lenne rátalálnia a szerelmére, családot alapítania, utódokat nemzenie. Szereti a természetet, a művészetet, az állatokat, a gyerekeket. Rapszodikusan él. Dolgozik, amikor megtalálják valamilyen munkával, vagy ha saját maga bukkan olyanra, ami felkelti szakmai érdeklődését. Időszakos szerződéseket köt, s ha azok lejárnak elvonul, mint egy remete. Hegyet mászni, tengerben fürödni, zarándokutat tenni, várost nézni, önkéntes munkát végezni, szobrászkodni vagy éppen rajzolni. Hosszú éveken át tette ezt úgy, hogy hitt a legfelsőbben, Istenben és még csak a lányok közelébe sem ment. Majd hitét félretéve ismerkedni kezdett. A lányok azóta jönnek és mennek, akik, egytől-egyik be akarják őt törni, de nem lehet. Nem lehet, mert nem kész még erre. Talán akkor lesz az, amikor a szíve és lelke érett lesz arra, hogy megnyíljon, erőszak nélkül. Anélkül, hogy lelki fröccsöt ne kapna, és ne késztetnék folyton arra, hogy olykor nyúlcipőt húzzon. Annak ellenére, hogy minden kapcsolatát azzal kezdi, nem ígér semmit. Feltehetőleg akkor változik mindez, amikor önmagával tisztába kerül, és egyértelműen látja a saját múltját már, és nyitott lesz a jövőre. Akkor pont az a lány jön szembe majd vele, aki az Én-ből képes lesz, Mi-t csinálni. Valahogy így:

Én-ből, Mi

Ha már lezártuk a múltunkat, ha már tisztában vagyunk a saját értékrendünkkel, jövőképünkkel akkor jöhet egy másik ember az életünkbe. Ha erre készen vagyunk, akkor is gyakran félrecsúszhat a kommunikáció, főleg a kapcsolat elején, hiszen nem ismerjük még egymást.

Ahhoz, hogy az Én-ből Mi legyen, ahhoz két ember kell. A félrecsúszott kommunikációt visszaterelni a saját medrébe, nem tehetjük egyedül. Ahhoz az kell, hogy a két ember egymással szemben ülve feltárja a szükségleteit, a félelmeit, az aggályait, a reményeit, a bizonyosságait. Asszertív módon. Egyértelműen. Őszintén.

Hogy a miértekre, a kérdésekre, a bizonytalanságokra választ kapjunk a másiktól. Egyedül nem dönthetjük el a másik válaszait, főleg nem egy út elején, ahol jóformán még nem is ismerjük egymást. Ahhoz, hogy hitünk legyen kettőnkben, ahhoz nem elég hinni, hogy a másik milyen, hanem tudnunk is kell. Betonbiztosan.

Megismerni a másik előéletét, a jelenét és a jövőképét, s leginkább az értékrendjét, idő kell. Közösen eltöltött idő nélkül ez nem működik. Legyen a menet sebessége, lassú vagy gyors. Legyen rajtunk – hamis – biztonságot nyújtó nyúlcipő vagy sem. Amit persze bármikor izzíthatunk, ha kell. A kérdés már csak az, hogy ki elől menekülünk igazán? A másik elől vagy önmagunk elől?

Kép: Pixabay