Csak öt percig maradj csendben!

Amikor az ember kilép a szerkesztőség, iroda, gyár, üzlet, labor, műhely, étterem, egyéb más helyről, ami a munkahelye, gyakran vágyhat arra, hogy na most, most aztán legyen körülötte síri a csend, maradjon kussban mindenki, és hagyja is békén aznapra. De legalább egy órára. Fél órárával is beérné. Jó, jó akkor lehetne csak öt percre?

De nem lehet, mert ott tolakszik a feleség/férj, az anyós, vagy az após (is), a gyerek, a másik gyerek, az összes kisebb kétlábú, a nagymama, a nagybácsi…..szóval a család… esetleg a szomszéd, vagy a gyerekünk kis barátja…..

Könyörgőm, kuss legyen!

Sosem felejtem el, amikor friss házasként az anyósomnál jártunk hétköznap, aki éppen munka után a kedvenc sorozatát nézte, mi meg, a sógorom, a férjem és én valamin nagyon hangosan vihogtunk, amikor újdonsült anyósom váratlanul ránk kiabált: – Kuss legyen! Emlékszem, mennyire elhűltem, mert egyrészt, sosem hallottam korábban kiabálni, annak ellenére, hogy amúgy egy igen határozott nő, másrészt azért, mert rájöttem, most kerültem be a családba igazán, hiszen nem kultiválta magát előttem. Egyszerre vettem zokon és értettem meg őt. Tudtam róla, hogy hatalmas felelősség nyomja a vállát vezető beosztásban, hogy hajnalok hajnalán jár dolgozni és extra fáradt már a hét második felében, és igazából azért volt szüksége arra a maszlag sorozatra, amit nézett, mert azzal tudott leereszteni. Mi meg abba pofáztunk jól bele.

Azóta is, ha én érzek hasonlót, ami nálam általában csütörtökön érkezik el, akkor mindig gondolok rá, és arra, hogy mindannyian éreztünk így. Azaz, minden csütörtök este csuklik az én anyósom. Na jó, nem mindegyiken, de gyakran.

Bombarobbanás helyett

Amennyiben, nem teszek valamit sürgősen és tudatosan, bizony robbanhat nálam a bomba. Minden ember másként vezeti le a feszültséget, én ziher, hogy kiabálok. És káromkodom, mint egy kocsis. Az átlag hétköznapokon, ünnepnapokon, azaz úgy általában mindig, számomra nagyon fontos, hogy szépen beszéljünk. Megválogatjuk a hangsúlyt, udvariasak vagyunk, lehetőleg nem használunk töltelék szavakat, választékosak vagyunk, mint egy két lábon járó szinonima szótár, kerüljük az idegenszavakat, büszkék vagyunk arra, hogy magyarul is képesek vagyunk beszélni, és a szleng is tiltólistán van, kivéve, amikor kifigurázunk valamit, vagy annak, akkor és ott, úgy van helye.

Mi legfeljebb a házi feladatot maxoljuk ki, bár Vekerdy megmondta, hogy ne csináljunk házit, de mi maximalisták vagyunk.

De hol is tartottam? Igen, annál a pontnál, hogy ha nem figyelek arra oda, hogy a robbanás előtti állapotot lecsillapítsam, akkor bizony kiabálok és káromkodom, mint egy kocsis…..amiről amúgy nem árt tudni, még az egyetemen tanultam, stilisztika órán, hogy a

hirtelen felindulásból elkövetett káromkodást, a gyermek nem tanulja meg, mert arról tudja és érzi, hogy a csúnya szavak a heves érzelmekből táplálkoznak, szemben azzal, amikor a családban töltelékszó, igekötő az obszcén kifejezés.

És megint elkalandoztam….ott tartottam, hogy…..ha időben elcsípem azt a pillanatot, amikor érzem, hogy baj lesz, akkor közbeavatkozom. Tudatosan. Nincs mese, az embernek egy bizonyos kor felett már illik figyelnie magára, és igyekeznie kell hellyel-közzel moderálnia magát!

A megoldás kulcsa

Nálam a megoldás kulcsa, ha a gyermek nem képes csendben maradni legalább két percig, márpedig nem képes, hiszen gyerekből van, a legjobb az, ha túlkiabálom őt. Na meg ő is engem. Például úgy, hogy bekapcsoljuk a rádiót, esetleg valamelyik tévés zenecsatornát, még inkább egyenesen és célzottan kikeressük a kedvencünket valamelyik zenelejátszón és torkunk szakadtából énekelni kezdünk. Meg ugrálni, amit mi táncnak nevezünk.

Szabály! Hogy ilyenkor persze nem a filmharmonikusokat kapjuk elő, és nem is valamilyen áriát hallgatunk meg, hanem valami teljesen fülbemászó dallamot, szinte egy refrénből álló számot, akár full bugyutát, olyat, amihez lehetőleg nem kell nagyon ész. Szinte gondolkodni sem kell ahhoz, hogy megjegyezzük a szövegét, mert észrevétlenül belekúszik a fejünkbe. Merthogy azért vagyok dögfáradt, mert egész álló nap az agyammal dolgozom, ami estére kimerül és a hét második felére teljesen le is merül általában.

Így hát, maximálisra toljuk a hangerőt, és teli torokból kiabálva, üvöltve éneklünk, jobban mondva skandáljuk a szöveget, rázzuk hozzá a fenekünket, vagy ugrálunk, valami olyat csinálunk, amit nem igazán lehet táncnak nevezni, de szerencsére senki nem értékeli a produkciót, és vállalnunk sem kell azt senki előtt, mi nyugodt szívvel ki is adjuk magunkból mindazt, ami belénk-feszült az elmúlt napokban. Merthogy a gyereknek is szüksége van erre, hiszen nem könnyű gyereknek lenni, lássuk ezt be.

Jutalomfalat

Dicséretre mindannyiunknak szüksége van, így az is növeli a jóérzetünket, és ezzel egyenesarányban tompítja a rosszat, ha megjutalmazzuk magunkat valamivel. Például némi boldogsághormonnal. Úgy, mint csokoládé, joghurt, fagylalt, felnőtteknek alkohol.

Hasonlóan jó lehet, egy égetően forró vagy kellemesen langyos, habos fürdő. Ki, hogyan szereti alapon. Hasonlóan a zuhanyhoz egy kimerítő, nekünk pont megfelelő hőfokon és vízsugár alatt magunkat megadva a sorsnak, szó szerint bőrig ázva.

De ellazíthat bennünket a mozgás is, ha futni megyünk, jógázunk, vagy éppen bokszolunk egy sort, de akár a lengőtekét is választhatjuk, ha abban látunk fantáziát és békességet.

Kellően segíthet egy jó könyv, egy agytompító filmsorozat, egy öles keresztrejtvény, egy aprólékos keresztszemes öltés vagy éppen a takarítás. Ismerek olyat, aki fáradtságában takarít. Én mondjuk, dühömben szoktam elkezdeni. Szerelmi civódás után rendszerint csillog-villog a lakás.

A mindent elsöprő végkimerülés előtt

A lehető legjobb, amikor már nem állok a lábamon a fáradtságtól, ha ideje korán ágyba bújok. Ennek rendszerint a kisfiam örül a legjobban, mert az esti mese olvasása alatt annyira elálmosodom, hogy rendszerint elalszom vele. Erre felkészülten, inkább már nem is a nappaliban olvasok neki, és nem is a szobájában a nagy pihenősarokban, hanem egyenesen az ágyában, ahol tényleg nem gond, ha elalszom.

Mert semmi nincs jobb annál, minthogy a szerettünkkel: a párunkkal, a gyermekünkkel, a testvérünkkel, a szüleinkkel, – azzal, aki igazán fontos nekünk – fogjuk magunkat és igazán összebújunk. Egy finom puha pokróc, vagy meleg paplan alá. És elalszunk olyan mélyen, hogy nyálunk folyik, horkolásunk dörömböl, az álmaink meg a legszebb világba repítenek bennünket, oda ahol minden szép és jó és kerek! Ahol kipihenhetjük magunkat. Úgy Isten igazából!

Kép: Pixabay