A szívhívás, ami Örményországba vezet

Az óvodában figyeltem fel az anyukára, akinek gyakran volt szomorú és mérges a kislánya. Amikor először hallottam meg Aruszját tört magyarsággal beszélni, akkor értettem meg a kislánya érzéseit. Küzdött a beilleszkedéssel. De Aruszja mégis mindig mosolyogott. Kíváncsi lettem rá, hogyan csinálja, ki ő, mivel foglalkozik hazánkban? És a legfontosabb, honnan érkeztek?

Arusyak Mirzoyannal a budaörsi Adler kávézó teraszán beszélgettem egy nyár végi reggelen. A helyszínt Aruszja választotta, anélkül, hogy tudta volna, szeretek ott interjút készíteni.

Később amikor az interjút már írtam, a visszahallgatott felvétel háttérzajából kihallottam a következő szót, amit a pincér válaszolt egy vendég kérdésére: – Újságíró.

Emlékszem, a ránk irányított figyelem érzésére is. Illetve egészen pontosan arra a kíváncsiságra, amit én is éreztem, amikor először találkoztam Aruszjával, és ami igazából őt övezte, nem engem: – Ki lehet az a feltünően szép nő, akivel interjút készítenek? És miért? Egészen biztosan ő egy “valaki” – gondolhatta éppenúgy a vendég, mint ahogy én az első találkozásnál.

Bízom benne, hogy a beszélgetésből kiderül, Aruszja nem egy valaki, hanem mennyi mindenki egyszerre. Azért, hogy vissza tudjam adni a lényét, helyenként úgy jegyeztem le a szavait, ahogyan Aruszja magyarul kifejezte azokat. Ezeket dőlt betűkkel szedtem. Aruszja egyébként, nagyon szépen beszél magyarul.

– Kérlek, meséld el, honnan érkeztettek?

– Oroszországból, de örmények vagyunk. Tizenegy éves voltam, amikor Moszkvába költöztünk a családommal, mert az édesapám munkát kapott ott. Ez akkor volt, amikor felbomlott a Szovjetunió, és nagyon nehéz volt még az élet Örményországban. Így én már Moszkvában nőttem fel, ott jártam egyetemre, és ott találkoztam Karennel. A férjem is örmény, de ő már Moszkvában született, az édesapja tanulni ment a még Szovjetunióba, Karen édesanyja is örmény.

– Vannak testvéreid?

– Öten vagyunk: négy lány, és az utolsó kisfiú. Néha sajnáltam az öcsémet, mert így öt anyukája volt. Amerikában tanul, most egyetemista, jó messzire ment el tőlünk. ( meséli nevetve) A legidősebb nővérem és az öcsém közt húsz év a korkülönbség. Velem tizennyolc.

– Mi a foglalkozásod?

– Itt?

– Igen. Itt. Tényleg, te hol érzed magadat otthon? Hol van neked a hazád? 

– Gondolom, ahol az embernek a gyermekkora volt, az a legédesebb érzés, és nekem ez az érzés Örményországban van. De furcsa mondani, hogy melyik az otthonom. A szívemben, és a természetemben az otthonom ott van, ahol születtem: Örményországban. De azt nézve, hogy hol van mindenem, már máshol van az otthonom. Az eddigi életem hármasának első részét Örményországban, második részét Oroszországban éltem, és az eddigi maradékot itt Magyarországon élem. Ez a hármas önmagukban nagyon erős kapcsolatok, és ezeket nem lehet törölni. Oroszországban az anyám, az apám és a testvéreim volt a családom. Most itt Magyarországon a férjem és a két kislányunk a családom. És már ez diktál. 

– Mivel foglalkozol Magyarországon?

– Oroszországban belgyógyász, gasztroenterológus és zenész voltam. Magyarországon fel kellett hagynom az orvoslással, amit Moszkvában kilenc éven át tanultam, mert a diploma magyar honosítása is hasonlóan sok időt vett volna igénybe. Sok mindent csináltam már itt. Először magyarul tanultam, utána elvégeztem a CEU Business képzését. Kipróbáltam magam külömböző területeken. A második lányunk után mint orosz nyelvi tanár dolgoztam. A férjem zenél, koncerteket szerveztem, különféle projekteket vittem végig. Felléptem, énekeltem, részt vettem a lemezfelvételeken vele. Majd egy közös együttest is alapítottunk az ArusenKaa néven, koncertezünk, játszunk és új dalokat írunk. Az elmúlt évekekben olyan gyógyszeripari területeken dolgozom, ahol az orvosi tudásomat használhatom.

– A lényednek mióta része a zene?

– Kislányként még nem énekeltem, csak akkor, amikor vendégek jöttek hozzánk és az apukám kérte: – Gyere, énekelj nekünk! Amikor tizennégy évesen kaptam egy gitárt, akkor tört fel belőlem az a sok dal, amit előtte otthon mindig hallottam. Tanultam zongorázni is. Amikor egyetemista voltam, jártam énektanárhoz, de nem végeztem konzervatóriumot, mert az orvosira jártam. Hétköznap erős munka, tanulás volt, a hétvégén viszont csak a zene. A 2000-es évek elején volt egy saját alternatív rock együttesem is.

– Hol találkoztatok először Karennel?

– Moszkvában sokat énekeltem örményül saját számokat. Az együttesemben három orosz fiú volt, őket nagyon érdekelték az örmény motívumok és dalok. 2003-ban egy Alternative Rockfesztiválon találkoztunk a jövő férjemmel. De csak pár évvel később, 2007-ben hívtam, hogy zenéljen velünk egy dalban. Utána néztünk máshogyan egymásra.

– Hogy kerültetek Magyarországra?

– A legfontos oka volt a mi költözködésünknek, hogy Karen együttese, a Deti Picasso, sokat játszott Európában, Magyarországon is. Nagyon sokat utaztak Karenék Európába és Magyarországra is, míg a férjem testvére, aki énekel az együttesben Magyarországra jött férjhez. Mi beleszerettünk Budapestbe, mert nagyon sok itt a kulturális, művészeti inspiráció.

Karen sok mindennel foglalkozik. Az utolsó években két filmhez készített zenét, olykor reklámokhoz ír zenét, elég sokat távolságban dolgozik innen. Van egy saját kis stúdiója, amiben dolgozik.

Néha hívják őt játszani más zenekarokba is. Ezen a nyáron példaul a Meszecsinka zenekar kérte fel őt. Karen kint volt velük a Sziget Fesztiválon, és néhány más nemzetközi fesztiválon is. A Meszecsinka Fonogram-díjat kapott 2018-ban. Imádom őket, nagyon epikus zenét játszanak. Van egy másik projektje is a férjemnek Grencsó István szaxofonistával, amiben az örmény motívumok nagy szerepet játszanak.

Karen tavaly visszatért egy korábbi vágyához a festészethez, 2017- ben két magán kiállítása volt a Budapest Galériában.

– Mindig ennyire ragyogóan mosolyogsz? 

– Nem mindig mosolygok, ha nem vagyok jól akkor csendben maradok. Amikor tárgyalnom kell, tudok komoly lenni. Az, hogy mosolygós vagyok, ezt gyerekként az angol órán tudtam meg. Pedig nem így éreztem serdülőkorban, amikor az embernek magát kellett éppen felfedeznie. Amikor jól csináltuk a feladatot kaptunk egy olyan matricát, amilyenek voltunk. Én mosolygóst kaptam.

Oroszországban egy tizenöt milliós város közepén éltünk. Onnan költöztünk Budaörsre, a város szélére. De akkor, a költözésnél nem éltem meg azt, hogy mennyire nagy volt a kontraszt, a csere.

Itt Magyarországon a nagyobbik kislányom, Mariam másfél éves volt, amikor elkezdtem magyarul tanulni. Ekkor fogtam fel, hogy milyen másfajta életet éltem Oroszországban, mint amit itt élek. Miért mondtam a kontrasztot? Akkor nem mosolyogtam. Nem jól néztem ki. Ugye, hogy a terhesség mennyire tudja ki cserélni a nőnek a rugalmasságát? A hormonok? A nő befelé fordul. 

Rájöttem, óriásian hiányzik a megszokott közeg. Egy zenésszel lakom, de nem zenélek, és hiányzik a zene. A férjem is érezte, és adott nekem egy gitárt, elkezdtünk számokat írni, majd felvenni azokat az ő stúdiójában. Ekkor már hároméves volt Mariam.

– Visszatérve a kérdésre, mivel foglalkozol, ki vagy te? 

–  Egy. Anya vagyok. Az életben ezt tartom a legfontosabbnak. Kettő: Kreatív ember vagyok, nekem zene nélkül hosszú ideig nem lehet lenni. Három. Kicsit orvos vagyok. És négy. Freelancer vagyok, aki sok mindent már tud (megtanult) csinálni.

– Otthon milyen nyelven beszéltek?

– Próbáljuk tartani a szabályt: velem örményül beszélnek a gyerekek, apával oroszul, és az óvodában, iskolában magyarul. De ezt mostanában nem mindig sikerül jól tartani, a lányok velünk és egymással sokszor kevert nyelven beszélnek vagy magyarul.

De, hogy a nyelv ne legyen fal a lányaimnak rendszeresen utazunk Örményországba, ahol muszáj örményül beszélniük, hogy hallják és beszéljék az örményt. Ennek szükségességére figyelmeztet egy történet: Volt Oroszországban az egyetemen egy barátom, aki örmény származású volt, de nem akart örményül beszélni, mert úgy érezte nem jól beszéli a nyelvet. Félt tőle, ezért maradtunk az orosznál. Nemrég amikor találkoztam vele, már nem oroszul, hanem örményül beszélt, mert egy örményhez ment feleségül, akivel Jerevánba költözött, és meg kellett tanulnia örményül. Férjhez kellett mennie ahhoz, hogy a saját anyanyelvén tudjon megszólalni.

Ezért is szerveztünk egy örmény kultúrális csoportot, néhány örmény anyukával közösen. Ebben az örmény és a mix családba született gyerekekkel foglalkozunk, hogy megismerjék az örmény nyelvet és kultúrát. Nemcsak az örmény származású, hanem szerencsére a magyar szülők is eljönnek, mert tudják, hogy mennyire fontos a gyereküknek, hogy mindkét szülő anyanyelvét ismerjék.

– Milyen nyelven szeretsz legjobban énekelni?

– Angolul a legkönnyebb énekelni. Ugyanaz a dal angolul könnyebben folyik, mint oroszul, mert az orosz tele van kettős hanggal, mint a gy. Magyarul sem könnyű (Szerk. Mosolyog elnézést kérően) Az örmény népdalokat szeretem a legjobban énekelni, az a legédesebb nekem.

– Mit jelent neked a népzene?

– A népzene az én őseim és az én kultúrámat jelenti nekem. Ezen keresztül jobban megismerem, közelebb jutok a gyökereimhez és a népemnek a régi életformájához, mert ugye ezek a dalok arról szólnak, hogyan éltek régen az emberek. Megértem a saját érzéseimet, és a természetemet velük. Tele vannak a népdalok szerelemmel, ami független az időtől, a néptől és a kulturától is. Mindig, mindenhol gyönyörű érzés.

– Hogyan tudod te megőrizni az örmény származásodat? 

– Minden évben visszük a gyerekeket Örményországba, hogy legyen ez egy jó és kedvenc szokás, hogy ott vagyunk. Ott mindig érdekes programokat szervezünk a gyerekeknek, segítünk nekik a saját kulturánkat közelebbről is megismerni nekik. Már a lányoknak is vannak barátai ott Örményországban és kedvenc helyeik, programjaik. Szeretném, ha a szívhívás a lányainknak is meglenne, az érzés, hogy akarjanak odamenni.

Újévre és karácsonyra mindig összegyűlik az egész nagy család, a szüleinkkel. Sajnos a Szovjetunióban nem volt karácsony, így Örményországban megmaradt, hogy az újév nagyobb családi ünnep mint a karácsony. Akkor kapnak a gyerekek a párnájuk alá ajándékot. Mi mindkettőt ünnepeljük, Örményországban is egyre többen ünneplik újra a karácsonyt is. Sütünk sertéscombot, készítünk dolmát szőlőlevélben, ez hasonló az itteni töltött káposztához, készül vega változat is csicseriborsóból, sok salátát készítünk, például kedvenc újévi salátánk az oliviet és vinegret. Valamit oroszosan készítünk, mást örményesen.  Van sok keleti étel, amit az örmények, az oroszok, a törökök, a grúzok is készítenek, de kicsit mindenki másként. Ilyen a pakhlava édesség például. A gata, a kerek béles a teljességet jelképezi, de Jerevánban a tésztát roládként feltekerik, majd darabolják és ez is mindig van az asztalon. Édességből még készítünk Echler, Napóleon és Mandarina tortát. A mandarinnak az illata az örmény gyerekkoromra emlékeztett, amikor a mikulás a párna alá, vagy mellé hozta az ajándékot, a cukorkák és játékok között a mandarint is. Az ünnepek különleges hangulata és a szokásai is segítenek megőrizni nekem a származásomat, és a gyerekek is átélhetik ezt a tradíciót a nagy családdal, ami nekem nagyon fontos. Fontos nekem, hogy hallják a szív hangját.

ArusenKaa együttes itt érhető el: https://www.facebook.com/arusandkaa/

Kép: Darya Fevralyne