Hivatástudat hiányában az érdeklődés elmarad!

Mi a fontosabb, a pénz vagy a boldogság? Bárki bármit mond, ez a két fogalom manapság kéz a kézben jár.

Munkavállalás

Munkavállalás. Talán ennek a sokáig csak gondolatban létező tervnek az életbelépésekor tudatosul gyermeki énünkben először, annak, aki addig az iskolapadot koptatta, hogy most kezdődik csak el igazán az a bizonyos nagybetűs Élet. Van, akinek már egyből, a középiskolai tanulmányok befejezése után végetér a felhőtlen, felelőségmentes gyermekkor. Lássuk be, utólag visszatekintve az iskolai terhek könnyed tollpihévé válnak, amint egy multi cég csekkolókapuján lépünk be nap, mint nap.

Névtábla az irodám ajtaján

Volt idő, amikor én is így láttam önmagamat. Csinos kosztümben, feltűzött hajjal, bilétával a nyakamban, nagy ablakos irodában, aminek az ajtaján az én nevem áll. Nem volt mit tenni, mentem az álmaim után – legalábbis akkor még azt hittem, ez lesz az. HR menedzser szakon tanultam, közben pedig átmenetileg a banki szférában helyezkedtem el.

Sokoldalú személyiség lévén, fiatal korom ellenére számos területen próbáltam már ki magam, több-kevesebb sikerrel. A bank az utóbbit erősítette.

Sok fiatal, amikor kézhez kapja a szakképesítését igazoló papírt, igazából gőze sincs arról, hogy mit kezdjen vele és hogyan tovább. Sok barátomtól, ismerősömtől hallom a bűvös mondatot: “Csak kellett egy diploma, hogy a szüleim békén hagyjanak.”
Ilyen lelkesedéssel indul neki az átlag fiatal első munkahelyének megtalálására. Mi pedig azon csodálkozunk, hogy a Mekiben diplomás huszonévesek sütik a krumplit, vagy éppen egy osztrák hotelben pucolják a vécét.

Valamiben. De miben?

Én is pucoltam, igaz nem osztrákban, hanem németben, a tényen érdemben nem változtat. Volt időm két ágyneműcsere között elemezni a saját sorsomat, többek között azt, miért nem vagyok sikeres valamiben. Hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy rájöjjek, a kulcsszó a Valami volt. Másodpercek leforgása alatt szembesültem azzal, hogy nincs konkrét célom, hogy eddig bármibe bele kezdtem az életben, minden félbemaradt, mert nem éreztem a magaménak, meguntam, kudarcok értek, esetleg külső hatásra tértem le az adott útról. Sodródtam az árral az önazonosság teljes hiányával együtt.

Egyre fogyó lehetőségek

Nekünk fiataloknak, ebben a felgyorsult világban minden téren gyorsan kell cselekednünk- legalábbis mi ezt hisszük. Sietünk, nehogy lemaradjunk valamiről. A nap huszonnégy órájában online státuszban világít a messengerünk és a legtöbben mindenre figyelünk, miközben észrevétlenül megyünk el önmagunk mellett. Amíg életünk legfontosabb pillanatait is a szelfi kamera árnyékában éljük és a lájkokat számolgatjuk, a lehetőségeink egyre csak fogynak, miközben az elégedetlenségünk és az elvárásaink ezzel egyenes arányban nőnek.

Feltűnt számomra, hogy nem csak a párkapcsolati mérföldköveket, hanem a karrierünk adta lépcsőfokokat is szélsebesen szeretnénk megugrani. Tapasztalat és tudás hiányában várjuk az elismerést, legfőképp anyagi téren. Az emberek nagy része nincs tisztában azzal, hogy ez a legtöbb esetben hivatástudat nélkül kevésbé kivitelezhető.

Ez a kifejezés elég fennkölten hangzik, de nem takar mást csupán azt, hogy amit a szakmádnak választassz, azzal eggyé tudj válni lélekben és örömöt szerezzen azokon a bizonyos szürke hétköznapokon. Olyas fajta apró örömet, ami egy idő után természetessé válik, csak elsiklunk mellette halkan, észrevétlenül. Mindegy milyen területen tevékenykedsz, lehetsz tanár, kőműves vagy bankár, ha nem szereted a munkád és gyomorgörccsel léped át minden egyes nap a munkahelyed küszöbét, addig jelentéktelenné válik minden egyes nulla a számlatörténetedben.

Valami. De, mi? 

Évekig kerestem az én “Valamimet”. Mindaddig, amíg meg nem találtam rengeteg elvárásom volt a munkáltatóim felé. Versenyképes fizetés, túlóra kifizetése, de mégjobb lenne, ha nem kéne túlórázni. Flexibilis munkarend, innovatív cégvezetés, csapatépítők, cafetéria és még sorolhatnám, de szerintem ez egy sokkal hosszabb felsorolás lenne, mint az, hogy én mit nyújtottam (volna) ezekért cserébe.
Rá kellett jönnöm, hogy művészlélekként nem igazán tudom otthon érezni magam egy kötött munkarendű cégnél vagy intézménynél, ahol nem csak egy, hanem több főnök is ellenőrizheti a munkámat és leginkább a racionalitás az elvárt viselkedési forma.
Ahol meg voltam elégedve a fizetésemmel, ott olyan fizikailag megeröltető munkát kellett végeznem, ami lelkileg is megviselt. Ezzel szemben, amikor egy multinál felelőségteljes beosztásban dolgoztam, a számlaegyenlegem miatt voltam elkeseredve egy-egy hó elején.

Hosszú idő után, tavaly jött el a pillanat az életemben, amikor nemcsak időm, hanem pénzem is volt arra, hogy azt tanuljam, ami a szívemhez a legközelebb áll. Ma már elmondhatom, hogy szabadúszó fotográfusként tevékenykedem, és az életem végre nem hasonlítható egy állóvízhez. A szívem, lelkem benne van minden egyes munkámban és ez az, ami visz előre mind tudásilag, mind anyagilag egyaránt.

Napjainkban fiatalnak lenni nem könnyű, sem gazdasági, sem társadalmi szempontból, főként Magyarországon. Megtartani az erkölcsi értékeinket, mindeközben előrejutni a ranglétrán és felépíteni az életünket, egy olyan kihívás, amit frusztrációval, motiváció és lelkesedés hiányában szinte lehetetlen kivitelezni úgy, hogy ne betegedjünk bele. Márpedig melyik munkahelyért érdemes feláldozni a testi-, lelki egészségünket?

Kép: Unsplash