Kötődnék már valakihez, úgy mint a kollagén…
Nem volt ez tipikus szerelem első látásra. Az elején talán nem is volt szerelem, az elején még csak a kötődés volt. Amikor meglátsz valakit, a szemébe nézel és rögtön úgy érzed, mintha mindig is egyek lettetek volna. Rögtön érzed a vibrálást, a kettőtök közti kapcsolatot, egy ésszel fel nem fogható köteléket.
Ez még nem szerelem, ez még csak kötődés.
Amikor ránézel ösztönösen tudod, hogy mit gondol, a lelked legmélyén érzed, hogy mire vágyik, kimondatlanul is ismered a mozdulatait, az egész lénye magával ragad. Mellette lenni, olyan mint a könnyű szellő egy perzselő nyári napon. Ez minden, amire vágysz.
Ez még nem szerelem, ez csak kötődés.
Amikor valóban közel kerülsz hozzá, minden, amit az első pillanatban éreztél valósággá válik, órákon át beszélgettek, szórakozni jártok, nevettek, filmet néztek és együtt féltek a moziban, amikor haza felé eláztok a nyár esőben… amikor először félve csókolóztok, akkor lehet ebből szerelem.
Van, hogy ez a kötődés észrevétlenül szinte egyik pillanatról a másikra már szerelemmé lobban. De lehet, hogy hosszabb idő kell hozzá, mert annyira elveszettnek vélted, annyira elrejtetted még önmagad elől is, és már olyan sokszor le is mondtál arról, hogy az álmodozás valósággá válik, hogy akár évek is kellhetnek hozzá, hogy a kötődésből valódi szerelem szülessen.
Valaha volt kamaszkori érzelmeink évek múltán válhatnak a saját valóságunkká, amikor felnőttként újra találkozunk. Ekkor már mindketten túl vagyunk kapcsolatokon, örömökön és bánatokon. Csalódtunk már nagyot is, kicsit is, szerettünk már nagyon is, kicsit is.
És ráébredünk, az érzelmeink semmit nem változtak. Függetlenül attól, hogy találkoztunk vagy sem az évek során. Az a bizonyos kötődés, amit éreztünk egymás iránt évekkel ezelőtt, az sosem változott. Ez mindig is volt, és úgy tűnik fenn is marad az idők végezetéig.
Soha nem voltunk egy pár, nem jártunk egymással, nem éltünk együtt egészen mostanáig. Mert soha nem voltunk egyidőben mindketten szabadok. Egészen mostanáig.
De most amikor egy új lehetőséget kaptunk, mégis megtorpanunk és elkezdünk kételkedni, jól megfontolni minden tettünket, cselekedetünk, hovatovább kreálni kezdünk magunknak millió apró kifogást, hogy amire mindig is vágytunk, az miért nem lehet még sem a miénk?!
Mert nem tudunk és nem merünk nevet adni az érzelmeinknek. Pedig nem az a fontos, hogyan hívjuk, hanem az hogyan éljük meg. Itt dől el minden.
Mert az igazán fontos az, hogy elég kitartóak és bátrak legyünk, hogy ki merjünk állni, a világ és önmagunk elé, hogy be merjük vallani neki is, hogy ez már több …
Mert annak ellenére, hogy nem volt szerelem első látásra, nem volt ez más csak egy kötődés, a lehető legmélyebb barátság, de mégis ez volt a legjobb dolog ami valaha történt velünk…
Kép: Unsplash
arról 
