A gyűrű, és ami mögötte van

Annyi jelképes dolog vesz bennünket körbe, része a szokásainknak és a hagyományainknak, mint az ajándék vitele vendégségkor, a torta a születésnapokon, a virág anyák-napján, meghívó a gyerekzsúrra vagy az arany gyűrű az eljegyzéskor. Szimbólumok, amik nem maradhatnak el, és meg kell felelniük a kőbe nem vésett szabályoknak. Ha elhagyjuk őket, vagy formabontók vagyunk, akkor szinte jaj nekünk.

Egy lánynak férjhez kell mennie. Miért? Mert ez az élet rendje. Mert így van a mesékben. Mert ettől leszünk boldogok. Mert minden lány férjhez megy egyszer.  Mert már mindenki férjhez ment az évfolyamból. Mert nem lehetünk kivételek. Vagy mindez mégsem?

Tényleg minden lánynak férjhez kell mennie? Annak a lánynak is, aki nem kívánja igába hajtani a fejét, ezért vagy azért? Egyszerűen nem ez a típus, esetleg magának való, talán fél a műfajtól, a fiúkkal szemben, neki a lányok jönnek inkább be, vagy maga sem tudja miért, de nem.

Valóban ez lenne az élet rendje? Házasodás nélkül már nem is kapcsolat, egy kapcsolat? Akik csak együtt élnek, vadházasságban papír nélkül, az még mindig smafu lenne?

És mi a mesék vége, biztosan a boldogság? Hamupipőke nem kergeti őrületbe a királyfit az örökös takarításával, Mulán otthon nem harcol az elemekkel, na meg a férjével; Aranyhaj kéthétig tartó hajmosása valóban a hites ura álma?

Igazán minden lány férjhez megy, ment az évfolyamból is? A vénlányok, a férfi gyűlölők és a leszbikusok is?

Valóban nem lehetünk kivételek? De miért nem? Miért nem mondhatja egy lány, indoklá és az ő megkövezése nélkül, hogy köszöni, nem kér a házasságból, esetleg a gyermekvállalásból sem?

A-terv: férjhez menni. B-terv: Nincs?

Együtt járunk már vagy uszkve egy éve, és a pasi még csak meg sem említette az összeköltözést? Vagy, együtt élünk már több mint két éve, de a lánykérés, mint olyan egyszerűen nem létezik az emberünk szótárában? Tán nem egyszer utaltunk már a témára, amit rendszerint elenged a füle mellett?

Mi lesz így?

Ilyenkor kellene egy nőnek elővenni a B-tervét. Vagyis, a szíve helyett az eszét.  Hogy végi tudja gondolni, vajon miért is olyan fontos saját magának az összeköltözés, a lánykérés, és legfőképpen a házasság? Mi a csudát vár az egésztől? Mitől lesz majd más a pasi, a kapcsolat, az élet, egyszóval: a minden attól, ha beköti a fejét a kiszemelt hím!?

Ettől szeretjük majd jobban egymást? Ismerjük meg a másikat jobban? Tesszük magunkat boldoggá? Lesz pontosabb tudomásunk a saját szükségleteinkről?

Téves gondolat, hogy az összeköltözés, a lánykérés vagy a házasság tehet jobbá, szenvedélyesebbé, szerelmesebbé egy kapcsolatot. Kétségtelenül erősebbé válik két ember között a kötelék, ahogy lépdelnek előrébb a hagyományos úton: járás, (együttélés), eljegyzés, esküvő, amennyiben egy kapcsolat erre nemes, és erre van hívása két embernek.

De ha a kapcsolat küldetése nem az örökkön-örökké, akkor sem az összeköltözés, sem a lánykérés, és pláne az esküvő nem hozza meg a szenvedélyt, a szerelmet és a boldogságot sem. A kapcsolat aligha több nem mint időhúzás, fatális tévedés, vagy legalábbis űrt kitöltő próbálkozás.

Tanfolyam az esküvő előtt

Ahogy a hívő embereknél szokás, miszerint az esketés előtt a lelkész, az atya, úgynevezett jegyesoktatást tart a menyasszonynak és a vőlegénynek, úgy kellene mindenkinek, azaz Istenben nem hívő, világi pároknak is legalább egy házasságra felkészítő tanfolyamon részt vennie – mielőtt igent mondanak egymásnak – amin vezetett, értő segítséggel, a felekkel megismertetnék, valóban mennyi minden  várhatnak rájuk a nagybetűs nap után.

Erre azoknak is szükségük lenne, akik amúgy valóban szenvedélyesen és szerelemmel szeretik egymást, mert annyi kudarc, akadály, váratlan fordulat, önmagunkban és a körülményeikben következhetnek be változások, amelyek újra és újra kikezdhetik őket később, majd a frigyük alatt, amivel nem biztos, hogy meg tudnak birkózni!

Valódi az a gyűrű?

S amikor két ember végül közösen úgy dönt, hogy igen, összekötik egymással az életüket, bizony beindul a gépezet a szokások, és hagyományok mentén, és jaj ha valami nem trendi, nem megszokott, nem követi az elvártat, valamiben kilóg a sorból.

Ha elmarad a lánybúcsú, ha nem készül meghívó, ha bizsu az eljegyzési gyűrű, ha az esküvőn a páron kívül csak a két tanú teszik ki a jelenlévőket, amennyiben nem fehér, hanem zöld a menyasszony ruhája, nem a földön, hanem vízen ringatózva egy hajón, vagy éppen a hullámok alá merülve palackkal a háton, tán fenn az égben hőlégballonon szállva hangzik el az IGEN, ha az esküvői uzsonnát és különben sem vacsorát nem porcelánból, hanem papírtányérról fogyasztva költi el a násznép, vagy éppen semerre nem lesz nászút, csak, mert.

Egy sor indifferens dolog abból a szempontból, hogy mind elengedhető ahhoz, hogy két ember valóban boldog legyen. Se nem kell hozzá lánykérés, pláne nem esküvő. De ha két ember össze is házasodik, mert ők úgy akarják törvényesíteni, áldottá tenni a közös életüket, akkor sem múlik semmi azon, hogy mennyire hagyományosan vagy sem kötik össze az életüket.

Egy valami viszont számít. Hogy az a két szerelmes pontosan tudja, hogy amit ők elengedhetőnek vagy éppen elengedhetetlennek vélnek az esküvőjükön csakis az számítson, hogy ők abban maradéktalanul egyezzenek, mindenki más véleménye, elgondolása, óhaja, sóhaja, zokszava vagy panasza ne legyen érdekes. Mert egyáltalán nem az.

Kép: Pixabay