Hogyan repüljünk? Pár mondat az önállósodásról

A gyerekek kirepülése minden szülő számára meghatározó időszak. Hirtelen ráébredünk, hogy az a kisfiú vagy kislány, akit annyi éven át óvtunk és neveltünk, egyszercsak hálátlanul otthagy minket. Ha meg nem, akkor meg az a kérdés, hogy mikor bújik ki anyuci szoknyája alól. Sajnos, manapság ez a gyakoribb. Hogy miért? Erre keressük a választ – nem a szülő szemével.

Idő van!

Mikor normális az elköltözés? Régen mások voltak a játékszabályok (még régebben meg megint mások), viszonylag fiatalon már lehetett tervezni, volt munkahely, volt egy kiszámítható szociális háló.

Ma ezek elvesztek. Maradt viszont a változó hitel, az égbeszökő ingatlanárak és a hétfőn felvesznek, pénteken kirúgnak állapot. Másik opció a külföld, de ott sincs kolbászból a kerítés. A statisztikákat nézve így elég sokan maradnak a mamahotelben, sajnos túl sokáig is.

Ha tizennyolc évesen valaki leérettségizik és más városban kezd el élni, a kezdő löketet már megkapta a kirepülésre. Mondhatni, ott csücsül a faág végén és lengeti a szárnyait. De azért ez még bőven nem az az állapot, amire azt mondhatjuk, hogy valaki önálló.

A nagy táska szennyes esete

Egyszer a buszon összefutottam egyik régi, középiskolás osztálytársammal, Danival. Nagyon jót beszélgettünk, amikor feltűnt nála a hatalmas táska. Fel is tettem persze rögtön a kérdést, hogy kit rejteget benne, mire közölte, hogy abban bizony az egész heti szennyese van és megy haza, hogy az édesanyja kimossa. Tudtam, hogy ketten élnek egy albérletben és tanul, szóval ideje is, lehetősége is lenne arra, hogy kimosson és kiteregessen.

Mikor ezt is megkérdeztem tőle, azt mondta, hogy így kényelmesebb. Én, mikor otthonról elkerültem egy nem túl jól felszerelt kollégiumba, már az első pár hónap után bőven belejöttem a mosás, vasalás, főzés engem kielégítő rejtelmeibe. Ez akkora öröm volt, mint a karácsonyi ajándékbontás, talán háromévesen. Szóval nagy. Daninak viszont kényelmesebb volt egy hegyomlásnyi cuccot furikáztatni és cipelni oda-vissza. Csak nekem furcsa?

Tudok teát főzni! Felnőtt vagyok?

Jogosan tehető fel a kérdés, hogy hol a határ? Honnantól mondható valaki önállónak, felnőttnek? Én azt semmiképp sem tekintem annak, aki „távol” él a szüleitől, de minden hétvégére hazajár, mosnak, főznek rá majdnem a teljes következő hétre és még pénzt is kap. Nekem ez az állapot csak olyan, mintha egy másik szobát kapott volna egy kicsivel messzebb a szülők hálószobájától.

Ha viszont fordítunk egyet a dolgon, azt látjuk, hogy a saját családdal, házzal, munkahellyel felszerelkezett gyerkőcöket is támogatnak a szülők, ilyen vagy olyan formában. És ez teljesen természetes is. Honnan datálható akkor a kirepülés? Mikor tekinthető otthon a fészek üresnek?

Jó, ez most csak saját meghatározás lesz, de szerintem valahol ott, amikor már nem vagyunk rászorulva a szülőkre. Szívesen látjuk és látogatjuk őket, de csak mikor mi úgy akarjuk, nem pedig amikor rá vagyunk kényszerülve. Ez anyagi és érzelmi stabilitás is a saját vagy családunk háztartásának rendbetartása mellett. Ilyenkor is kaphatunk persze segítséget „otthonról”, de ugyanígy lehet, hogy mi is segítünk. Aztán ahogy telik-múlik az idő, fordul a mérleg nyelve és mi leszünk nagyobb hasznukra szüleinknek.

Majd akkor megyek el, ha…!

Talán annyira nem ördögtől való gondolat az, hogy gyereket szülni nem a szüleihez akar valaki. A biztos egzisztencia viszont nem les senkire sem a sarokból, hogy a nyakába vesse magát. A gond nem is ez, hiszen természetes dolog, hogy ezekhez idő kell. De akkor mikor vállaljon valaki gyereket? Harmincöt évesen?

Vegyük sorra! Érettségi tizennyolc-tizenkilenc évesen. Ha van tovább, akkor az egyetem is minimum öt év, de kikerülhetetlen a csúszás, illetve vannak hosszabb képzések is, így ez tolódhat hat-hét évre is. Ott állunk tehát huszonöt – huszonhat évesen, pályakezdőként. Gyakorlatot kérnek manapság már a gyakornoki pozícióhoz is (nem vicc!), szóval nincs egyszerű dolgunk. Ha pedig el is helyezkedtünk, a kezdő fizetés nem lesz olyan kiugró, hogy abból sokat félretegyünk. Saját példa: tanárként a képzés részeként teljesített egy év gyakorlat után még pár év gyakornoki státuszú munkát végezhetek, utána egy szakvizsgával repülhetek egyenesen a kezdő, pedagógus 1 szintre. Bőven az átlagos értelmiségi bér töredékéért.

Magyarán harmincévesen jutunk el oda, hogy karriert kezdjünk építeni és szépen félrerakni valamit a leendő életünkre. Ha valaki meg akarja várni, hogy felépítse a biztos egzisztenciáját az elköltözésig és gyerekvállalásig, az bizony bőven kifut az időből. Így is leginkább harmincon innen lenne ideális az első pocaklakót tervezgetni, de ez marad az álmok világában.

A gép felszáll

A kirepülés tehát nem egyszerű dolog. Sokszor az jelenti a legnagyobb problémát, hogy lejjebb adjunk a megszokott életszínvonalból. Lehet, hogy furcsán vagyok bekötve, én mégis fontosnak érzem azt, hogy minél előbb saját lábunkra álljunk. Akiben pedig megvan ez az elhatározás, az meg is találja majd a módot, hogy akár egy matracon is egy kis szobácskában, de a saját ura legyen.

Persze nagyon fontos az egyensúly: ha valaki már egyedül él, az nem jelenti azt, hogy soha ne nézzen rá szüleire és korábbi otthonára. Nem mindegy a távolság sem, így nem is kell kétszáz kilométerről hetente hazajárni, de tudnunk kell, hogy van egy olyan otthon, ahol mindig szívesen látnak minket. Olyan emberekkel, akikre támaszkodhatunk.

Kép: Irina Blok az Unsplash- on