Az elvált férfiak csak havonta kétszer lehetnek apák?

Az elvált szülők nemcsak egy anyából áll, hanem egy apából is. Míg aggódunk az anyákért, hogy milyen nehéz egyedül nevelni a gyerek(ek)et, addig alig gondolunk azokra az apákra, akik viszont alig találkozhatnak a gyerekeikkel. Félretéve azt, hogy ki volt a hibás egy házasság megromlásában - igen, mindkét fél - nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy egy apának sem könnyű a helyzete. Főleg, ha az, nem az a "nem fizetek gyerektartást" típusú volt férj, hanem az ellenkezője.

Egy anya oldaláról nézve számtalan dolog miatt aggódhatunk. Hogyan bírja a 0-24 órás készenlétet egy, kettő vagy több gyerekkel munka és háztartás mellett? El tudja-e látni maradéktalanul a munkáját, úgy hogy közben nem esik össze a fáradtságtól? Időben elér a gyerekekért a bölcsődébe, óvodába és/vagy az iskolába? Mennyi kényelmi lehetősége van, például a közlekedéshez, van-e a birtokában autó, vagy legalább marad elég pénze a havi bérletre? Minden hónapban, időben és összegben pontosan megérkezik a számlájára a gyerektartás, és vajon annak az összege, a keresete és családi pótlék összege elég arra, hogy állandó fejtörés és nélkülözés nélkül mindnyájan meg tudjanak élni?

Elvált anyaként pontosan tudom, nekem ez milyen érzés nőként, de nemegyszer elgondolkodtam már azon is, hogy vajon mit érezhet a volt férjem, neki vajon milyen érzés, hogy jóval kevesebbet láthatja a gyermekünket, mint én?

Mert egy apa nézőpontjára kevesen gondolnak. Például, hogy milyen érzés otthagyni az otthonát egy férfinak, és adott esetben vissza-visszajárni, akár csak egy küszöbátlépés erejéig, amikor elviszi a gyerek(ek)et? Igényelne-e több időt a gyerek(ek)el, vagy sem? A férfi vajon hogyan éli meg a gyermeke(i) hiányát? Mivel küzd egy elvált apuka, ha egyáltalán küzd valamivel? Túl azon, hogy ki kell fizetnie a gyerektartást minden hónapban?

Hiányos családi és férfi minta

S ha már elgondolkodtam azon, hogy vajon mit érez a volt férjem meg is kérdeztem őt. Hogy tiszta legyen a kép, mi hét éve váltunk el, és kilenc éves a gyermekünk. Laci így fogalmazott: – Elég gyakran lehetek együtt a kisfiammal, mert szerencsére így egyeztünk meg, hogy nemcsak kéthetente hétvégén van velem a gyerek, hanem, hogy besegítsek neked a hétköznapokba, és mi se hiányoljuk egymást a gyerekkel, például érte mehetek a suliba, vagy vihetem én is őt a különórákra. Mégis állandóan hiányzik.

Laci munkája gyakran a hétvégékre és estékre tolódik, ezért az apás hétvégék eléggé kiszámíthatatlanok. Nagyon sok rugalmasságot és türelmet igényel mindkettőnktől, hogy ha ő később jönne a gyerekért, mint az elterjedt péntek 16 óra és hamarabb hozná vissza a kisfiúnkat, mint a vasárnap 16 óra, akkor az lehetőleg mindenkinek kényelmes legyen.

– Miattam, a munkám miatt nagyon kapkodni kell a hétvégéken. Például, hogy ne kelljen a gyerek mellett főzéssel is töltenem az időt, gyakran az édesanyámnál eszünk – így a nagymama is találkozik az unokájával – vagy rendelünk egy pizzát, esetleg kínait eszünk. Igyekszem ilyenkor kizárni mindenki mást amikor a kisfiammal lehetek. Korlátozom a telefon, messenger használatot, de még így is mindig minden időhöz van kötve, haza kell menni vasárnap, és nekem meg a munkába kell utána sietnem.

Amit Laci nagyon hiányol, hogy nem altathatja el annyiszor a gyermekünket, ahányszor én tehetem. – Tudom, hogy a gyerek is még igényli, és én is szeretem, ha mellettem nyugodtabban alszik el, utána meg még tehetem a dolgomat – hangsúlyozza. Ami még bántja Lacit, hogy nem tud a gyerekünk életében olyan tartalmasan jelen lenni, mint én. Annak ellenére, hogy az együttléteik a kisfiúnkkal kilencvenöt százalékban a játékról szólnak.

– Bár a kisfiam nem igényli, hogy az olyan mindennapos tevékenységekben is mellette legyek, mint a tanulás, vagy megtanítsam úszni és egyéb sok minden másra, ami az én feladatom lenne, de én igen. Félek, így nem tudok teljes életet biztosítani neki. Nem tudjuk átadni neki milyen egy igazi család, nem látja tőlem az apa és férfi mintát. Tartok attól, hogy ez később, a felnőtt életében hiányozhat neki akkor, amikor meg akarja valósítani önmagát, férfiként, apaként – fogalmaz Laci.

Olyan mint egy hullámvasút ez az egész

Hét évvel ezelőtt váltak el egymástól Viktor és a felesége. Két gyermekük van: Bence 12 éves, Fanni 10 éves. Amikor bekövetkezett a válás, Viktornak nagyon nehéz volt megbarátkoznia a gondolattal, hogy többé nem mehet haza a gyerekekhez. – Igazából, nem is lehet ezzel megbarátkozni – hangsúlyozza. De ennél is jobban bántja, hogy más van mellettük, helyette. – Nem felemelő érzés – fogalmaz.

Szerinte egy apa sokat meditál azon is, hogy az életét hogyan alakítsa, hogy semmi ne szóljon bele abba a kevés időbe amit együtt tölthet a gyerekeivel: – Nekem jó a kapcsolatom velük, és nemigen számolhatok be olyan dolgokról amit nehézségként élek meg, ami a feladatokat illeti. Nagyon fontosnak tartom, hogy sokat beszéljek velük, abban hiszek, hogy ez a nevelés ami a hosszútávú bizalom felé vezet.

Direkt, ezért nincs senkije, nincs párja? – kérdezzük Viktort, aki így felel: – Nincs komoly kapcsolatom mert úgy látom az okozna problémákat. Lehet tévedek, de gyanítom nem. Lehet már kellene ezen változtatnom, de így van, én így látom. Összezavarnám még jobban a gyerekeket.

A negyvennégy éves apa próbál kreatívnak lenni mindenben, hogy legyen miről beszélniük a gyerekekkel, ne merüljön feledésbe ami foglalkoztatja őket. – Olyan mint egy hullámvasút ez az egész, mert amikor találkozok a gyerekekkel akkor szárnyalok én is, na és persze ők is. Viszont mikor el kell köszönni, nos olyankor minden alkalommal elszáll egy pici élet a szívemből. Soha nem lehet hozzászokni ehhez – fogalmaz.

Kevés dolog fér bele ezekbe a hétvégékbe, hétközben szinte soha, éppen ezért Viktor nagyon fél attól, hogy ez annyira kevés, hogy szép lassan eltávolodnak a gyerekek tőle.

A gyerek érdekében

Egy váláskor a sérelmek közepette azt a legnehezebb tudomásul venni, hogy legfőképpen a gyerek(ek) érdekét kellene szem előtt tartani a sajátunkkal szemben. Hogy ami nekünk veszteség és fájdalom, az a gyerek(ek)nek is az. Ahhoz, hogy a legjobbat tudjuk a gyereknek ebben a helyzetben is adni, ahhoz bizony együttműködőnek kellene lennie mindkét félnek.

Persze nehéz ez akkor, amikor a 21. században is még mindig előfordul – túlságosan gyakran – hogy értelmezni kell egy apának, egy férfinak a gyerektartás fogalmát, értelmét, létjogosultságát. Miszerint az nem egy anya sminkkészletére, és ruhakölteményeire, hanem egy gyermek étkeztetésére, tanulására, ruháztatására, egészségének megőrzésére avagy gyógyítására, annak a lakóhelynek a fenntartására, amiben a gyermek lakik fordítandó többek között. Nem beszélve, a közlekedésről, a különórákról, a szórakozásról sem.

És nehéz ez akkor is, amikor megannyi anya, nő használja fel a gyermek(ek)et az apa, a férfi ellen, mert nem bírja kordában tartani a válás szülte fájdalmakat, nem bírja leküzdeni anélkül, hogy ne a gyereket használja fel, nem gondolva arra, hogy egy gyermek eltiltása az édesapjától, vagy a láthatóság korlátozása elsősorban nem a férfiban, hanem a saját gyermekében okoz – akár begyógyíthatatlan – fájdalmat, sebet.

El kell fogadnunk, hogy mindkét szülőnek vannak jogai, amiket közös, értő figyelemmel kellene tudnia a két félnek megbeszélnie, azért, mert ha a szülő boldog és kiegyensúlyozott, akkor a legtöbb már adott a gyermeknek ahhoz, hogy ő is az legyen. Ha mi kiegyensúlyozottak vagyunk, és képesek vagyunk közös erővel a legtöbbet kihozni egy csonka, avagy már mozaik formában élő családból, akkor a gyermek kevésbé sínyli meg a válást. És kevésbé szakad el az édesapjától. Akire ugyanannyira szüksége van, lenne, mint az édesanyjára.

Kép: Unsplash