A sorozatbarát megoldása: Mondd ki, ami bánt!

Sorozatok. Van, aki büszkén nézi. Van, aki nézi, de be nem vallaná. Van, akit egyáltalán nem érdekelnek a szériák. S van, aki hol nézi, hol nem. De mindenképpen hatással van, hiszen Hollywood csak úgy önti ránk az újabb és újabb gyöngyszemeket.

Emlékszem, még kiskamasz voltam, amikor már beleszerettem a sorozatok világába. Első nagy kedvencem a Dawson és a haverok volt. Minden héten lélegzet visszafojtva vártam, hogy mi lesz Joey-val és Dawsonnal. Vajon mikor csókolja meg először a fiú a lányt, mikor vallanak szerelmet egymásnak, miért nem jönnek már rá, hogy egymást szeretik? Később, amikor már felvehettem videokazettára a részeket, akkor megunhatatlanul néztem újra és újra a kedvenc epizódokat.

Szeretem ezt a fajta izgalmat, elvarázsolnak a hétről hétre érkező újabb epizódok, amikor mindig egy kicsivel többet tudhatok meg a szereplők életéről. S az izgalmat is szeretem,  ami szinte minden epizód végére elérkezik. A műfaj nagy csábító ereje, hogy mindig egy olyan ponton állítják meg a történetet, aminek folytatása újfajta kíváncsisággal tölti el a nézőt a következő heti részig.

Beszélhetünk ezekről a kollégákkal, ismerősökkel, barátokkal. Kitárgyalhatunk egy izgalmas, vagy éppen felháborító részt. Olvashatjuk a sorozat netes fórumait, beléphetünk rajongói csoportokba, és várhatjuk együtt a nagy bejelentést, vajon lesz-e következő évad…lesz e folytatás?

A filmipar a fellelhető összes műfajban gyártja a szériákat, akár naphosszat a tévé és/vagy net előtt ülhetnénk egyik izgalomból csöppenve át egy másikba. Miközben minden sorozatban van egy bizonyos momentum, ami témájuktól függetlenül összeköti őket:

A  legtöbb félreértés, konfliktus a forgatókönyv írók generálta élethelyzetek ellenére is, egyeznek abban,  hogy bizony a szereplők minden körülmények között kimondják azt, amit gondolnak.

Nem ott és akkor, ahogy a valódi világban helyén való lenne, nem napokkal később, megvárva egy alkalmasabb pillanatot, hanem azonnal, bárhol és bármikor. A szereplők bátrak! Elmondják, elsírják, kiöntik,  kikotyogják, kikiabálják, ami belül feszíti őket. Felvállalják amit tesznek, gondolnak, éreznek. S ez bizony nekem, szimpatikus.

Mert a valódi Életben sokan nem merjük ezt meg tenni,  mert félünk a  másik reakciójától, a váratlan következményektől. A kérdésektől, a miértektől, amelyek ezután ránk zúdulhatnak. Félünk a saját reakciónktól, nem merünk beleugrani a végeláthatatlan semmibe. Persze egy sorozat nem a valóság és egy színésznek könnyebb a helyzete, hiszen csak egy szerepet játszik el.

Ugyanakkor miért ne tehetnénk egy próbát? Esetleg csak egy napig?

Vajon mernénk minden pillanatban kimondani mindazt, amit éppen valójában gondolunk és érzünk? S vajon a nap végén éreznénk utána egyfajta, az egész testben végigfutó felszabadító örömöt?

Próbáljuk ki! Vágjunk bele. Merjünk egy napig mi is őszinte szereplője lenni a saját filmünknek!

Mi kipróbáljuk. Indul a 24 ÓRA!