Naponta újra és újra: – Engedje meg, hogy köszöntsem!

Naponta többször nyújtja felém a kezét és kér meg arra, hogy engedjem meg: újra köszönthessen engem. Ilyenkor többnyire nem tudja ki vagyok. Ami nem is csoda, hiszen alig egy hete találkoztunk először, és gyakran még a saját lányát sem ismeri meg azonnal. Ugyanakkor több oldalas verseket szaval anélkül, hogy egy másodpercre is megakadna. Kilencvenegy éves a bácsi, aki rendkívül büszke arra, hogy bajor.

A minap a hetvennégy éves, szellemileg és fizikailag teljesen aktív Erika néni a vonaton úgy fogalmazott, az a legszebb halál, amikor az ember este elalszik és reggelre már nem ébred fel, ő is így szeretne majd elmenni. Szerintem, a legtöbb ember ezt kívánja magának.

Aki látott hosszan elnyúló leépülést, annak szélsőséges és ijesztő lehet, az ember integritását, autonómiáját és méltóságát szétcincáló demencia.

Kóros szellemi hanyatlás

A demencia nem keverendő össze az öregedéssel együtt járó szellemi hanyatlással! Az idős kor előrehaladtával természetes, hogy napról-napra kevesebbre vagyunk képesek. A demencia ennél többet jelent: a betegség esetén a szellemi hanyatlás mértéke már kórosnak nevezhető! S ennek a hanyatlásnak fajtája és mértéke is változó.

A kilencvenegy éves bajor bácsi, akinek a nevét nem árulom el, hogy véletlenül se lehessen őt azonosítani –mert úgy érzem, nekem is meg kell őriznem az ő méltóságát– szintén demens. Arról, hogy mivel foglalkozott aktív korában, csak azért mesélek pár szót, hogy érzékeltetni tudjam, milyen fontos hivatást töltött be évtizedeken keresztül. A bácsi a mai napig köztiszteletben álló ember, jogi területen a legfelsőbb beosztásig jutott, számtalan eset végső ítélete volt a kezében. Végtelenül művelt, intelligens és udvarias úriember.

A mai napig jó kiállású, szikár és ápolt, annak ellenére, hogy sokszor elfelejt dolgokat, nem mindig emlékezik a körülötte lévők nevére, akár arra sem, mit csinált pár órával ezelőtt. Engem napjában többször köszönt és üdvözöl, mintha aznap még nem találkoztunk volna.

Ugyan nem készít magának enni valót, a cukorbetegségére önmaga már nem is lenne képes odafigyelni, mégis számtalan dolgot egyedül végez el.

Naponta újra és újra

Például ma kora reggel, halk zúgásra lehettem figyelmes, amikor elhaladtam a fürdőszobája mellett: állt a tükör előtt és borotválkozott. Ugyanígy minden reggel elmegy zuhanyozni is. Segítség nélkül! Igaz, hogy napközben, ha az inger sürgeti, akkor időnként, szégyen nélkül képes bárhol pisilni, akár a strandon a bokor mellett, vagy a mise után a templom kertjében a nagy tölgyfához állva… többnyire azért elindul a mosdó irányába. Vagy ha nem, a családja gondoskodik arról, hogy a bácsi jól felszerelt öltözékben legyen.

Az egészségi állapota, a demencia ellenére is kétségkívül hihetetlen. Az utóbbi két évben számos baleset érte őt: egyszer a lépcsőn felfelé menet hanyatt esett, le hátra, és verte be a fejét úgy, hogy koponyaalapi törést szenvedett. Azért esett le a lépcsőn, mert gyakran szédül. Az, hogy ebből a balesetből maradéktalanul felépült, az elképesztő élni akarásának köszönhető.

Az élete nagy részében túravezetőként kirándult rendszeresen, a legutóbbi balesetéig naponta gyalogolt kilométereket, ma már csak a házban és a kertben mozog főleg. Minden reggel kisétál a háza előtti postaládához, hogy kivegye a napi újságját, amit jó időben a kertben, rossz időben a konyhában, a lócán ülve olvas ki. Minden este várja a híradót, amit sosem hagyna ki.

És naponta újra és újra kéri tőlem: – Engedje meg, hogy köszöntsem!

Verset akár hibátlanul szaval

Számára az egyik legmegnyugtatóbb a hegyek látványa, hetente kéri, hogy vigyék el kirándulni, hogy leülhessen egy padra vagy egy kávézó teraszára, egy pohár jóféle vörösbor kíséretében nézni a közeli hegyeket. Nagyon büszke arra, hogy ő bajor, naponta több ízben említi, holott éppen hogy csak kétszáz méteren belül él Bajorország határától.

A rövidtávú memóriája egyre gyengébb, ugyanakkor a tegnap esti nagy családi vacsoránál, több hosszú verset szavalt el végig úgy, hogy egyszer sem torpant meg közben, nem vesztette el a fonalat, nem keresgélte a szavakat. A kedves, ám a kortól már kissé rekedt hangjával még játszott, hangsúlyozott is. – Ti csak kezdjétek el, én majd folytatom – biztatta a gyermekeit, unokáit, az asztal körül ülőket arra, hogy tegyük próbára az emlékezetét.

Az emlékezetét, amit rendszeresen karban tart. Kívánságára rendszeresen jár hozzá egy olyan mentálhigiéné ápoló, aki abban segít neki, hogy edzésben maradjon a memóriája. A kezelés hatékonyságában a gyerekei nem nagyon hisznek, holott ők maguk is ápolják az emlékezetében, anélkül, hogy tudnának róla. Az ápolóval hol régi fényképeket nézegetnek, hol gyerekkori játékokat, holmikat szednek elő, amiről az ápoló mesélteti a bácsit. Vagy elsétálnak olyan helyekre, amelyek a bácsi életében fontos helyszínt jelentettek: a templomhoz, ahol a házasságát kötötte vagy a házhoz, amelyben született.

A tegnap esti vacsoránál – amikor magyar gulyással kedveskedtem a családnak, vendégszeretetükért cserébe– a bácsi igen jól érezte magát a finom ízek, a mennyei bor, és a jó társaság körében, akkor a gyerekei is anekdotáztak az öreggel. Kiderült, a gyerekei ugyanarra az egyetemre jártak, ahová ő maga, így megkérték arra, hogy énekelje el nekik a rókák indulóját. (A németek az elsős egyetemistákat nem gólyáknak, hanem rókáknak nevezik. ) Így a bácsi nótára fakadt és elénekelt még jó pár dalt ami, az eszébe jutott.

Munkába temetett élet

Az este alatt megtudtam, bőven a nyugdíj korhatár felett is dolgozott még, talán azért is, mert magánéleti fájdalmát a munkába temette el. A felesége fájdalmasan korán halt meg egy tragédia során, és így ő egyedül maradt két gyerekkel. Egy kislánnyal és egy kisfiúval, akiket egyedül nevelt fel.

Naponta háromszor jár ki nővér ellenőrizni a bácsi vércukorszintjét az időskori cukorbetegsége miatt. A diétás étkezésére a gondozó és a házvezetőnő felügyel. A bácsi egyedül él, messze a gyerekeitől, de a családja rendszeresen meglátogatja őt.

És igazán, most értünk el ahhoz a ponthoz, ami egyértelműen segíti a bácsit abban, hogy emberi tartását, tekintélyét ne érje csorba. Mert ez az ország, amiben él, egyszerűen nem engedi meg, hogy az emberek méltóságukat sértve öregedjenek és haljanak meg, a megfelelő ellátásra az itteni szociális háló minden körülmények között alapot nyújt.

Ugyanakkor, az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a bácsi hivatásának köszönhetően olyan anyagi javakra tett szert, amely mai napig kiemelkedő biztonságot nyújt önmaga és a családja számára is. Nem kétséges, a 91 éves öregúr még demensen is igazi családfő maradhat.

Szerző: Polgár Ágnes

Kép: Pixabay