Mindennapi motiváció

Alig múltam húsz éves, amikor megfogadtam, hogy minden nap teszek magamért két olyan dolgot, ami örömet szerez. Nem kellett óriási összegeket költenem erre, hiszen sokszor nem is pénzzel megvehető örömforrások voltak ezek – érvényesnek számított, ha egy órát tornáztam, ha leradíroztam az arcomat vagy ha este időt szántam egy régen kinézett recept kipróbálására.

Akkoriban még nem volt trendi „énidőnek” nevezni mindezt, de ha így lett volna, akkor sem hagyta volna el a számat, mert engem a hideg is kiráz ettől a kifejezéstől. Mostanában nem vagyok ilyen bőkezű magammal, jó, ha két naponta egyszer adódik alkalmam arra, hogy önjutalmazással foglalkozzak, de a semminél ez is sokkal több.

Tőlem, nekem

Nem is gondoltam, mennyire népes azoknak a tábora, akiknek eszébe sem jut magukat ünnepelni – nem azért, mert időpazarlásnak vagy beképzeltségnek tartanák, és nem is azért, mert ők alulértékelnék a saját teljesítményeiket, hanem egyszerűen azért, mert valahogy idegenkednek az egésztől. Erre leginkább akkor figyeltem fel, amikor szóba került egy-egy beszélgetés alkalmával, hogy születésnapomra és karácsonyra is szoktam magamnak ajándékot vásárolni. Volt, aki egyetértően mosolygott, és bevallotta, hogy ez nála is bevett szokás, a legtöbben mégis csodálkozva néztek rám, és ha nem is mondták ki, magukban nyilván megállapították, hogy nem vagyok egészen normális… Ezek után nem csoda, hogy abba már be sem avattam őket, hogy megajándékoztam magam, amiért hősiesen viseltem az orrsövény-műtétemet (jó, jó, ez legnagyobb részt az aranykezű sebészem érdeme és nem az enyém, de azért valamelyest rajtam is múlott) vagy hogy kaptam magamtól egy neonszínű futócipőt, amikor két hétig megálltam, hogy ne egyek édességet.

Én ♥ magam

Biztos akad, aki azt gondolja, hogy ilyesmire azok vetemednek, akik igencsak önteltek vagy 100%-ban elégedettek magukkal, ez azonban nem így van. Szerintem az átlagosnál is kritikusabban szemlélem magamat, és mindig találok valamit, ami miatt egy kicsit ostorozhatom magamat. Ez is bizonyítja – igaz, cseppet sem tudományosan –, hogy az apró ajándékokra és az önjutalmazásra a világon mindenkinek szüksége van. Aki nem talál magában kivetnivalót, annak azért, aki pedig úgy gondolja, hogy több fronton sem tökéletes, annak pont azért, hogy legyen ereje változtatni, fejlődni. Saját magunk megjutalmazására szinte mindig van alkalom: ha megvalósítottuk valamelyik célkitűzésünket, ha sikeresen levizsgáztunk, ha befejeztünk egy nagyobb munkát, ha legyőztük egy félelmünket, ahogy akkor is, amikor egy kis törődésre vágyunk. Ne másoktól várjuk ezt, hanem adjuk meg magunknak! Ha sikerül „összebarátkoznunk” saját magunkkal, garantáltan jó társaságban lehetünk az életünk végéig, és nagy valószínűséggel csalódástól sem kell tartanunk.

Te is megérdemled!

Belegondoltál már abba, hogy az emberek többsége átlagos életet él, átlagos munkahelyen dolgozik, mindezért pedig átlagos fizetést kap? A mókuskerék csak forog és forog, közben pedig szép lassan elfelejtik, hogy ők is különlegesek, szerethetők és értékesek, nem mellesleg pedig legtöbben az álmaikat is szélnek eresztik, mondván, úgysem lesz azokból semmi. Azok, akik – egyébként teljesen érthetően – fásultan élik a monoton hétköznapokat, nehezen zökkenthetők ki ebből az állapotból, hiszen költői túlzásnak érzik, hogy ők is bármire képesek lehetnek.

Nem véletlen, hogy olyan sok coach, motivációs tréner, lélekedző – nevezzük, ahogy akarjuk – naptára van tele kliensekkel, a munkájukra igenis nagy szükség van. Az már fél siker, ha valaki felismeri, hogy nem tudja saját magát kirángatni a gödörből, és ezért szakértőhöz fordul, a baj csak az, hogy a legtöbben azt várják, hogy a problémáikat is helyettük oldják meg, vagy ami még jobb, azok maguktól elillanjak. A találkozások során, és még azok után egy kis ideig valóban képesnek érzik magukat arra, hogy új irányba tereljék az életüket, ám amikor a tettek mezejére kellene lépniük, egyszerűen leblokkolnak, és még elveszettebbnek érezhetik magukat. Így volt ezzel a 34 éves Zsófi is, aki képtelen volt kiszállni egy zátonyra futott kapcsolatból, egyre jobban utálta a munkáját és a barátai is sorra elkoptak mellőle.

Állóvízből cunami

– Az eszemmel tudtam, hogy semmi jó nem sülhet ki abból, ha hagyom, hogy sodródjak az eseményekkel, hiszen minden életterületen rossz irányba haladtam. Lassan ott tartottam, hogy én is nehezen viseltem el magamat, ezért pszichológushoz kezdtem járni, annak ellenére, hogy az akkori barátom hangosan felröhögött, mikor meghallotta, hogy hova készülök. Azt is odabökte, hogy csak kidobott pénz az egész, hiszen én reménytelen eset vagyok. Így utólag hálás vagyok neki a faragatlanságáért, mert ez is erőt adott nekem ahhoz, hogy bebizonyítsam az ellenkezőjét – emlékszik vissza Zsófi, aki azóta új párra talált és a munka terén is kezd sínre kerülni.

Igaz, nem egy csapásra oldódtak meg a gondjai, komoly harcokat vívott saját magával, s mikor kellően megerősödött, jött a következő menet: a környezetében élőkkel kellett szembeszállnia, ugyanis vissza kellett vennie az irányítást az élete felett. – Amikor kiléptem a pszichológusom rendelőjéből, úgy éreztem, hogy szuperhős vagyok, ám ahogy hazaértem és váltottam két szót az érzelmi zsarolásról híres barátommal, úgy dőlt össze a nagy önbizalmam, mint egy kártyavár. Ez annyira elkeserített, hogy időnként fel akartam adni. Kezdtem beletörődni abba, hogy nekem ezt dobta a gép, és csak valami csoda folytán változhatnak a dolgok pozitív irányba. A találkozókat szerencsére nem mondtam le, és a szuperhős-érzés egyre hosszabb ideig tartott a beszélgetések után. Sok türelemre és nagy önismereti munkára volt szükségem hozzá, de egyszer csak a sarkamra tudtam állni, és egy veszekedés alkalmával kiadtam a barátom útját. Amikor összepakolt és kisétált az albérletem ajtaján, örömömben kezdtem sírni. Olyan felszabadító élmény volt, amilyet korábban soha nem éreztem. Ahhoz tudnám leginkább hasonlítani, amikor valaki a víz alá nyomja a fejedet, Te pedig minden erődet összeszedve feljutsz a felszínre, és végre levegőhöz jutsz – foglalja össze élményeit frappánsan Zsófi.

Miből lesz a cserebogár?

Amikor egy gyerek megszületik, tiszta lappal indul, más dolga sincs, csak hogy magába szívja a környezetéből érkező információkat, és befogadja a kívülről érkező ingereket. Bár már a kezdetekkor rendelkezünk meghatározó személyiségjegyekkel, ebben az életszakaszban még mindannyian erősen formálhatók vagyunk. A szülők, a pedagógusok és a környezet sokat hozzátehet vagy épp elvehet a „hozott anyagból”, egyes pszichológiai irányzatok szerint egy kisgyermek személyiségének alapjai és az élethez való hozzáállása 6 éves korára stabilizálódik, ami az egész későbbi életét meghatározza.

Ha játék, beszélgetés és kíváncsiskodás közben figyelünk egy gyereket, sokkal többet megtudhatunk róla, mint gondolnánk, még akkor is, ha nem vagyunk a lélek rejtelmeinek tudói. Fény derül például a készségeire, a képességeire és a kompetenciáira. Ideális esetben a felnőttek meglátják, hogy merre érdemes őt terelgetni, és támogatják abban, hogy bontogassa a szárnyait. Nem ritka azonban, hogy a felnőttek saját meg nem valósult vágyaikat „erőltetik rá” a gyerekükre, aki sokszor épp a megfelelési kényszer miatt magáénak kezdi érezni a szülők egykori álmait, sutba dobva saját célkitűzéseit.

Ebbe a csapdába sétált bele Gábor is, akinek az apukája azt szerette volna, ha felnőttként a fia viszi tovább az asztalos mesterséget. – Mivel szinte apám műhelyében nőttem fel, szerettem a fa illatát és szerettem is nézni, ahogy az öregem dolgozik, mégsem éreztem késztetést arra, hogy beálljak mellé dolgozni. Az apám tehetséges volt, valóban csodák kerültek ki a kezei közül, én viszont ügyetlen voltam. Hiába végeztem el az iskolát, hiába gyakoroltam a családi manufaktúrában, a közelébe sem értem az apámnak. Rajzolni viszont nála is jobban tudtam, így nagy nehezen (és sok éjszakába nyúló beszélgetés után) apám is belátta, hogy nem ez az én utam. Ma könyveket illusztrálok és logókat tervezek, a szép az egészben az, hogy a munkáim egy olyan polcon sorakoznak, amit apám készített hihetetlenül aprólékos munkával – osztja meg velem történetét Gábor, aki olykor még most is úgy érzi, hogy csalódást okozott a szüleinek a pályaválasztásával.

Mindenkinek van egy álma!

A kérdés csak az, hogy felismeri-e, és ha igen, akkor el mer-e indulni azon az úton, ami a megvalósításához vezet még akkor is, ha az nagy valószínűséggel rögös, de legalábbis kacskaringós lesz. Mielőtt belekezdünk a nagy expedícióba, nem árt, ha átgondoljuk, hogy valóban a saját vágyainkat akarjuk-e megvalósítani. Nem ritka ugyanis, hogy olyan célokért kezdünk küzdeni, amelyekhez úgymond nincs semmi közünk, de jól hangzanak, divatosak, valaki mástól lestük el, a tévében láttuk vagy épp a magazinokból ragadtuk ki, mert azt gondoljuk, hogy ezeknek köszönhetően ölünkbe hullhat a siker, a csillogás és a boldogság.

Timi például hat teljes évet vesztegett el az életéből arra, hogy énekesnő legyen: – Tizenévesen sülve-főve együtt voltam két barátnőmmel, akiknek isteni hangja volt, jól táncoltak és mindehhez még jól is néztek ki a színpadon. A megjelenésem miatt nekem sem kellett szégyenkeznem, de énekhangom sajnos egyáltalán nem volt. Annyival magával ragadott az ő mindent elsöprő vágyuk, hogy közönség előtt, együttesben énekeljenek, hogy rendszeresen jártam velük különféle meghallgatásokra, próbafelvételekre, ahonnan természetesen ki is penderítettek. Akkor nekem ez rettentően fájt, úgy éreztem, hogy összeesküdött ellenem a világ, már csak azért is, mert a barátnőim erőfeszítésének szép lassan beérett a gyümölcse. A szüleim is próbáltak jobb belátásra bírni, de lázadó kamaszként eszem ágában sem volt rájuk hallgatni. Nem csak a gimnázium alatt hitegettem magam, hogy csakis énekesnő lehet belőlem, hanem még az érettségi utáni két évben is. Egy szerelem kellett ahhoz, hogy más irányba induljak el, így fordultam az idegenvezetés és a turizmus felé – mondja nagyot sóhajtva Timi, aki gyerekprogramokat szervez külföldi üdülőparadicsomokban.

A beszélgetésünk végén hozzátette, hogy mindnenképpen írjam le, mennyi kudarcélménytől kímélhette volna meg magát, ha idejében észreveszi a jeleket, és legalább a felét megszívleli azoknak az intelmeknek, amiket a környezetéből kapott. – Most már tudom, hogy a csalódások legfőbb oka az volt, hogy nem vettem tudomásul, hogy valójában a barátnőim álmait kergetem. Így, hogy benőtt a fejem lágya, be kell látnom, hogy ha rátalálunk a saját, igazi vágyainkra, akkor előbb-utóbb olyan embereket és eseményeket vonzunk magunkhoz, amelyek mindig egy lépéssel közelebb visznek a sikerhez, úgy is mondhatnám, hogy ha nyitottak vagyunk rá, érezhetjük az égiek közbenjárását – üzeni minden útkeresőnek Timi, aki saját kárán tanulta meg a leckét.

Kép: Unsplash