Emlékeink a jelenben

Talán egy-két üzlet más lett, néhány dolog szebb és korszerűbb, más meg pont olyan, mint tíz évvel ezelőtt, vagy éppen tönkrement, de mégis minden utca, fa, lámpaoszlop, járdasziget, az Öreg-tó, a Turul madár, na meg az emberek, minden és mindenki olyan ismeretlen ismerős.

Eltávolodni előző életszakaszunktól jóval könnyebb úgy, ha kiszakítjuk magunkat abból a közegből, ahol addig laktunk, mint ott maradni. Máshol folytatni az életünket a továbbiakban, sokkal inkább jelenthet egy új életet. Új város, új otthon, új munkahely, új szomszédok, új barátok. Az ismeretlent befogadni és megtalálni benne önmagunkat kihívás.

Míg egyikünknek új életet kezdeni, ismeretlen helyen, távol az otthontól túl merész ötlet, addig másikunknak ez szinte kézenfekvő. Elmenni onnan, ahol az ember mennyet és poklot élt meg, bár egyfajta menekülésnek tűnhet, mégsem az, sokkal inkább tervezett és megfontolt döntés. Nekem legalábbis az volt.

Ki kellett szakítanom magamat abból a letargiából, amit a rák okozott. Egyszerűen úgy éreztem, ha meg akarok gyógyulni, akkor egy percet sem szabad ott élnem tovább, ahol beteg lettem. Sem azok a falak között, amelyek az otthonomat jelentették, sem abban az épületben, sem abban az utcában, de még a környéken és a városban sem, ahol addig voltam. Így fogtam a másfél éves kisfiamat, és elköltöztem hatvan kilométerrel arrébb egy új életbe.

S ha csak nem volt muszáj, még csak el se haladtam amellett a város mellett, ahol előtte nyolc évig laktam, nemhogy átlépjem a település határ táblát. S ha mégis, akkor a lehető legrövidebb időn belül el is menekültem. Egészen idáig. Most viszont már a harmadik napomat töltöm itt a Turul madár városában, és a környékén.

Minden olyan ismerős, és mégsem. Minden felidéz egy emléket és mégsem. Mindent befogadok újra és mégsem, mert már mindent más perspektívából látok, mint régen.

Nem az emlékek szépültek meg, csak minden a helyére került az idő és távoldág dimenziójában.

Ami régen hatalmas problémának és fájdalomnak tűnt, amik költözésre sarkalltak, azok ma is fájnak, csak ma már nem rombolnak, hanem építenek. Fejlesztenek, javítanak, csiszolnak bennem és rajtam. Más lettem attól, hogy hagytam megélni, majd elengedni azokat a fájdalmakat, amik miatt elmentem nyolc éve innen. Nekem akkor a távolságra volt szükségem a gyógyuláshoz. Tudom, ha itt maradtam volna, mindent sokkal lassabban emésztettem volna meg, és dolgoztam volna fel, mint így. Félő, hogy fel is emésztettek volna.

De tudom, az emlékekeinkre mindannyiunknak szüksége van, csak az nagyon nem mindegy, hogyan kezeljük azokat. Megtanuljuk  az évek során a helyükre tenni, akár hagyjuk meg is szépülni azokat, vagy ellenkezőleg a martalékává válunk??

Szuvenír vagy béklyó lesz az emlékeinkből? Csak rajtunk áll. Mint minden másban, az emlékeink feldolgozásában sem árt a tudatosság.  Ha élni akarunk tovább, feldolgozatlanul, elfojtva nem hagyhatjuk a sérüléseinket még akkor sem, ha úgy érezzük, per pillanat beleőrülünk egy fájdalomba. Figyelnünk nekünk kell önmagunkra, s ha szükséges külső segítséget kérni bárminemű sérülés, kín feldolgozásban. Hogy később, amikor állunk a múlt és jelen kapujában, akkor teljes biztonsággal tudjuk, hogy az, amit hátrahagytunk, arra már valóban nincs a továbbiakban szükségünk, azon túl, hogy azok már csak emlékek.  Szépek vagy sem, de már csak a múltunk része. De már nem a jövőnk.