Végigvinni mindenáron?

A kitartás az egyik olyan emberi tulajdonság, ami éppúgy lehet áldás, mint átok a tulajdonosának. Lehet tanulni, fejleszteni megfelelő motivációval az állhatatosságot. De lehet a csapdájába is esni. Nagyon nem mindegy, hogy jó, önmagunknak hasznos vagy ellenkezőleg, számunkra előnytelen ügyért vagyunk rendíthetetlenek.

Alapjáraton már a génjeinkben hordozzuk a kitartáshoz szükséges összetevőket, és még ha kevésbé is vagyunk ellátva a szívósság tálentumával, akkor sincs semmi veszve! Ha elég szerencsések vagyunk, a szüleink ideje korán segítettek már bennünket ösztönözni jó példát mutatva, dicsérettel segítve, számunkra értékes holmival jutalmazva.

Kevésbé szerencsésen, maga az élet kényszeríthet türelemre, várakozásra, türőn-vizen át harcolásra, céltudatsságra, eltökéltségre bennünket.

Egy holtbiztos, a legcsilivilibb életrajz sem tehermentes, mindannyunknak kell többet-kevesebbet türni, bírni, fel nem adni, végigcsinálni, megoldani, átvészelni.

A lényeg viszont valójában azon van, hogy amiért makacsan kitartunk az valójában kell- nekünk? Mert meggyógyulni egy halálos betegségből, nem kérdés. Végigcsinálni utána fájdalmas, kellemetlen kezeléseket pláne nem az. Életet adni egy gyermeknek, legyen az a várandóság bármilyen terhes, szintén egyértelműen kitartást igényel. Tanulni hosszú éveken át, biflázni a könyveket, elvégezni minden gyakorlati okatatást a lehető legjobb tudásunkkal szintén megkérdőjelezhetetlennek tűnik, akkor ha azt valóban mi akarjuk, és a tanulást nem mások, a szüleink erőltetik ránk.

Viszonzatlan szerelem

Adott egy fiatalember, aki éppen a krisztusi kor évét éli. A legszebb időszak. Van egy modern, jól választott szakmája, amit szeret is, és egy ezzel járó jól fizető állása. Látja maga előtt a jövőt, hamarosan kész megvásárolni élete első saját ingatlanát. Megfontolt tudatossággal él. Biztosan tudja mire vágyik, mit szeretne. Vagy mégsem? Mert igen, van a történetben egy lány is, akivel szerelembe esett. Ideig-óráig egy párt is alkottak, majd a lány kisétált ebből a kapcsolatból. Telnek a hónapok, már években is el lehet kezdeni számolni az időt, amennyi azóta eltelt. A fiatalember bár lezárta nagy nehezen élete eme korszakát, mégis újra és újra reményedni kezd. Azaz, mégsem zárta le. Tudja ő, hogy ki kellene törölni minden, a lányra emlékeztető dokumentumot, a mobiljából, a számítógépéből, de legfőképpen a gondolataiból, a szívéből. De nem megy neki. Sehogysem. Újra és újra felkeresi a lányt, vagy „véletlenül” botlanak egymásba, ezek a találkozások hol rövidebbek, hol hosszabbak, az sem kizárt, hogy többórás beszélgetésbe torkollik. De sosem tart ennél tovább. A fiú minden egyes alkalommal ízekre bontja mindazt, amit a kapcslatuk hajnalán és azóta átéltek, legőképpen az utolsó találkozást, halvány reménysugár után kutatva. Mindezt meg is osztja a hozzá közelállókkal, azokkal, akiknek bízik a szerelmi ügyekben szerzett tapasztalatában. – Az édesanyám szerint, az tetszik a nőknek, ha egy férfi töri magát – biztatja magát, ilyen és hasonlókkal. Majd a következő percben más tanácsát veszi elő. A fiatalember jólláthatóan kitartó. Vannak, akik csóválják a fejüket, mert úgy látják, a fiú csak délibábot kerget, és elkótavetyéli a legszebb éveit. Míg mások szerint, csak küzd a szerelemért.

Orvosból asszisztens

Van egy piszkosul fiatal lány, aki arról álmodott, hogy orvos lesz. Egészen pontosan szülészorvos. Ám ez a lány valóban nehéz anyagi körülmények között él, ráadásul egyedül. Szülők, közeli rokonok nélkül. A saját lábán. Iskola mellett dolgozva, küzdve. Eleinte csak azzal kellett megbírkóznia, hogy a tanulás mellett tudjon dolgozni is. Nem könnyen, de ment, az orvosi egyetem első évében az anatómiával kezdenek, szinte már csak latinul tudott az étteremben is kiszolgálni, ahol dolgozott. De szüksége volt az ösztöndíjra, így nagyon oda tette magát a tanulás mellé. Jobban mondva, tette volna. Mert, ami viszont az idő lavírozásánál és az állandó fáradtsággal, álmatlansággal való küzdeleménél is jobban megviselte, az az, hogy számára – az ösztöndíj ellenére – megfizethetetlenül drága könyveket, jegyzeteket és eszközöket kellett folyamatosan beszerezni. Így hosszú gyötrelmes hónapok után, módosította az álmát, és inább váltott: Elvégezte a fogorvosi asszisztens képzést. A lány, most már az új szakmájában dolgozik, van pénze, tudása, és talán az álmáról sem kell lemondania, újra nekimehet az egyetemnek, ha nem is az orvosi szakon, hanem máson.

A kitartás igazán szép erény, ha van miért annak lennünk.

Érdemes higgadtnak maradni, olykor átgondolni a dolgokat, hogy vajon tényleg szükségünk van az elszántságra, vagy sem? Nem konokság, csökönyöség esetleg a kitartásunk? Józanul mérlegeltünk-e?

Mindezt azért, hogy mindennemű szívóságunk ellenére is, a végén valóban elmondhassuk, megérte küzdeni!