Az elismerő szavak, a bók ereje

Ha munka vagy magánélet során egy színész áll előttem, nehezen tudok attól elvonatkoztatni, hogy vajon mennyire játszik akkor és ott abban a pillanatban. Ahogy egy pszichológussal szemben akaratlanul is mezítelennek érzem magamat. Rólam, a leggyakrabban azt gondolják, hogy csak úgy játszom a szavakkal. Pedig: nem.

Nem, nem játszom a szavakkal, de tény, hogy tudok bókolni. És én meg is teszem. Függetlenül attól, hogy az illető nő vagy férfi, kicsi vagy nagy, fiatal vagy idős. Ha akár egy nő vagy férfi csinos, jól néz ki, és olyan kapcsolatban vagyok vele, akkor ránézek és megmondom neki, akkor is, ha ő maga nem így gondolja magáról. Ha az üveg méz, amibe a puszta ujjammal nyúlhatok bele, varázslatos ízű, akkor elismerem azt a méhésznek. Hogyne mondanám egy akác és ezüstfa mézre, hogy gyönyörű ízű, ha egyszer az? S ha a nagybőgös olyan elementáris zenét csikart elő a hangszeréből, amitől könnyes lesz a szemem, akkor nem kérdés, hogy megköszönöm neki a koncertet.

Amikor valakivel interjút készítek, mindig nagyon igyekszem megismerni őt. Nem feltétlenül az adatok érdekelnek róla, sokkal inkább a lénye. Keresem benne a jót és különlegest, valamivel többet, mint amit addig tudtam róla. Így  kicsit „bele is szeretek” az interjúalanyaimba. A hatása alatt vagyok egészen sokáig nem csa addig míg viszontlátom a beszélgetésünket online vagy nyomtatásban, akkor is, ha nő az illető.

Az a fotógráfus nő is hasonlóan érez, aki portrékat készít: szemtelenül fiatal lányokről és fiúkról, kismamákról, babákról, huncut gyerekekről, családokról, üzletemberekről. Dicséri a modelljeit fotózás során, segít belőlük előcsalni a legelőnyösebb oldalukat. Meglátja bennünk a szépet, a különlegeset, a jót. S amikor az utómunka közben nézi a képeket ő is a modellek hatása alá kerül, jó érzéssel tölti el, hogy a képen visszaköszön az, amit ő látott meg bennük. És a kész munka átadásánál, egy percig sem rest, bókolni nekik.

Mindannyian másban vagyunk jók, vagy másként. Nincs két egyformán jól főző séf, ugyanolyan fülbemászóan játszó csellós, hasonlóan alkotó asztalos. Mindenki valamiben ügyes, tehetséges, különleges vagy érdekes. És ezt érdemes elismerni.

Az újságíró munkájában az a szép, hogy nagyon sokféle embert, szakmát, tudást, értéket, előnyt, és tehetséget megismerhet egészen közelről is. Munkám során így számtalan dolgot ki is próbálhatam, meg is tapasztalhatam. S minél távolabb áll tőlem egy ismeret, egy Isten adta tálentum, én annál jobban rá tudok csodálkozni arra a szakmára, és érétkelni tudom azt az embert, aki azt űzi.

A párkapcsolatokban, mint az összes emberi kapcsolatban, az egyik leggyakoribb hibaforrás a méltatás hiánya. Hogy fásultan nem nézünk érdeklődve, szeretettel a másikra. Az elismerő szavak használata persze nem feltétlenül szeretetnyelve minden embernek, nem mindenki képes dicsérettel, bókkal szeretni a másikat. Vagy elsődlegesebb számára másként kapnia a szeretet, mintsem szavakban. Mégis a legtöbb embernek jólesik, ha elismerik, ha hallja mennyire fontos a másiknak, ha kifejezi számára, hogy mennyire szereti, milyen ügyes abban amit csinál, nem különben mennyire hálás neki a másik mindazért, amit tesz kettejükért, a családért. Pedig nem nehéz kedvesnek lenni a másikhoz. Igazából nem is kerül semmibe. Lehet évekig vegetálni az elismerés hiányában, ám hosszútávon komoly önértékelési sérüléseket okozhat számunkra.

Az oda-vissza ható erő

Önző módra, én ezért is szeretem kifejezni a csodálatomat, mert magára a bók adására nekem is szükségem van. Feltölt, ha elismerően szólhatok valakihez, az meg pláne, ha ezért ő hálásan visszamosolyog. Merthogy az emberek hálásan mosolyognak a szívből jövő méltatásért. Amit én akkor csinálok jól, ha nem merül fel a másikban, hogy ja, írással keresem a kenyérre valót, bizonyára csak játszom a szavakkal. Nem, nem élek vissza a tálentumommal. Csak használom. Legfeljebb annyi tudatosság van benne mindösszesen, hogy tisztában vagyok azzal, hogy a jó szó, úgy kell mindenkinek, mint egy falat kenyér.

Érdemes kipróbálni, inkább kedvesnek, érdeklődőnek és elnézőnek lenni, mintsem kritikusnak, hibát keresőnek, érdektelennek. A támadásra és bántásra inkább türelemmel reagálni.  És dicsérni, méltatni, bókolni, vállon veregetni, arcon simogatni, biztatóan mosolyogni a körülöttünk élő emberekre. Mert az elismerés csodákra képes. Az előzékenység nem kerül egy fillérbe sem.

Kép: Unsplash