Hétvégi „érd utol magadat”

A szombat és vasárnap elvileg munkaszüneti nap. Gyakorlatilag a legtöbb ember mégsem pihen. Fut, rohan, intéz, behoz, megold, bepótol. Munkát, mellékest, háztartást avagy társadalmi pofavizitet. Hétfőre így hullafáradtan mennek munkába. Ahol nem illene pihenni.

Azonnal kezdődik az előadás, a karmester meghajol a közönség felé köszönni, mellettem viszont még mobilon utasításokat ad egy férfi a munkatársának. Építőipar. Na ja, gondolom magamban, hogy a szezonja most indult be. Három nő van már a színpadon, de nem tudom átadni magamat a Varázsfuvolának, mert mint hallom, két munkás hiányzik. A férfi még mond egy utolsó mondatot, és végre kikapcsolja a mobilját.

Amit azonnal elővesz az első felvonás utáni szünetben. A büfében körülnézek, a legtöbben esznek-isznak, többen selfiznek és páran telefonálnak. Elhaladunk egy nő mellett, aki éppen időpontot rögzít a naptárjában. Kozmetikus. A teljes vagy térdig? – kérdésből, legalábbis ez derül ki.

Én is előveszem a mobilt, lövök egy gyors képet a gyerekkel, majd el is teszem. A netet eleve kikapcsoltam, mert ha bekapcsolva hagyom, akkor bizonyára érkezik valami, ami arra sarkall, hogy azonnal reagáljak rá. Ami csak utolsó sorban hívás, inkább valamilyen közösségi oldalról érkező üzenet.

Tényleg nincs STOP. Pénteken este 10 órakor vettem fel anyagot még egy cikkhez, mert a szakértővel vagyok olyan jó viszonyban, ha szabad az esténk, hát beszéljünk egyet. Másnap, a színház után, különféle beszerzéseket intéztem a gyerekkel, amibe belefért egy kinti ebéd is. Hazaérve viszont takarításba kezdtem, majd visszaülhettem a gép elé dolgozni, mert a szomszéd gyerekek átjöttek játszani az enyémmel. Véletlenül sem a kanapén nyúltam el, egy könyvvel a kezemben.

S bárhová nézek, ez van mindenhol. Hétköznap munkaidőben tele van az utca, dugó a városban, a kozmetikusnál éppúgy van vendég, mint a kávézóban, kikapcsolni vágyó a jógastúdióban avagy vásárló a cipőboltban.

Amikor kislány voltam, akkor a hétköznapokon kihalt volt Budapest belvárosa. Most meg nem igazán tudom megítélni a Wesselényi és Síp utca sarkán állva egy átlag vasárnap délelőtt, hogy hétköznap avagy hétvége van akkor.

Mindeközben fáradtak és nyúzottak az emberek. Amiből, mint minden más nem egészséges, negatív állapotból is, ebből is csak nagy elhatározással tud (na) kimászni. Azaz, ha húzna egy határvonalat önmagának, hogy mettől-meddig dolgozik, vagy sem. Mettől-meddig pihen. És igen, mindezt nem csak a naptárjába írná be, hanem a fejébe is. Mert ha nem teszi, akkor egy nem túl szép napon kiborul, depressziós lesz, pánikrohamot kap, összeesik, megbetegszik.

Második lépésként, igyekezzünk ezt a meghúzott határvonalat elfogadtatni azokkal, akik leterhelnek bennünket a hétvégénken is, illetve mi is tartsuk tiszteletben, ha más vonul el. Ha többen tesszük ezt, talán többen visszaszokunk arra, hogy hétvégén, a heti takarításon kívül, inkább pihenjünk, ahelyett hogy dolgoznánk. És akkor nem kell folyton olyan posztokat olvasnunk, hogy sorry pihenni mentem, nem értek el. Mert újra természetes lesz, hétvégén a családnak élni, feltöltődni és utolérni önmagunkat a cél. Nem dolgozni, hanem pihenni.