Instant megoldásra várva: Ez a gyerek nem olyan, mint a többi

Váratlanul ér vagy sem, amikor a pedagógus közli, ez a gyerek nem olyan, mint a többi. Túlhallás, idegrendszeri éretlenség, magatartászavar, beszédfogyatékosság, adhd, diszlexia, diszgráfia, mi egyéb. Pofon vagy sem, fel kell dolgoznunk, hiszen nekünk, szülőknek kell mindent megtennünk a gyerekért. Kinek, másnak?

Igen, a legtöbb diagnózis felkészületlenül ér bennünket, amikor a pedagógus egy szépnek ígérkezett délutáni napon közli velünk, hogy valami nem stimmel a gyerekkel. Lehet, nem mond konkrétan semmit, csak javasol valamilyen szakembert, de az is lehet, hogy intézményen belül már vizsgálták a gyereket, tehát már tényként tálal elénk fel valamit.

Az sem ritka, hogy a szülő „megkapja” pluszban azt is, hogy mi az, hogy nem vette észre, hogy a gyereke közel hajol a könyvhöz, nem bír negyedik osztályosan sem koncentrálni öt percnél tovább, hogy ötévesen sem ugrál páros lábbal, vagy egy kukkot sem lehet érteni abból, ahogyan hatévesen beszél, tán döcögve olvas az év végére is, vagy éppen felcseréli még második osztályban a számokat, és a betűket is.

Pedig a mai szülő igazán felvilágosult lehetne: tonnányi könyv, megszámlálhatatlan mennyiségű információ található a neten, megannyi fórum, ilyen-olyan csoport, közösség, alapítvány van, ahol beszélgethet, tanácsot kérhet gyermeknevelés, gyermekfejlődés, fejlesztés és gyermekpszichológia témában egyaránt.

Sokan meg is érzik, észre is veszik, hogy nem minden kerek, de vagy nem merül fel, hogy az valóban jelenthet is bármiféle eltérést, vagy akár bíznak a rendszerben is: a pedagógus, a védőnő, az orvos úgyis jelzi, ha valóban gond lenne. Van, aki homokba dugja a fejét és lebeszéli magát a baj lehetőségéről. Gyakorta előfordul az is, hogy míg az egyik szülő segítséget kérne, addig a másik pont nem, mert esetleg fél a stigmágtól. A bélyegtől, amit így ő maga aggat a gyerekre.

– Ha baj van a gyerekkel az, ciki, mert nincs hová visszavinni garanciálisan –

tart görbe tükröt Győri Ildikó, pszichológus – mint az elromlott kávéfőzőt vagy porszívót. Ami még ennél is rosszabb, a mai világban, ha már elromlott, kidobjuk a háztartási eszközt, hogy helyette újat, nagyobb teljesítményűt vásároljunk. Még a kávénk is instant. Gyors, azonnali világban élünk, ezért ilyen sokkoló, ha bármi, – amúgy idővel orvosolható – rendellenesség kiderül, az amúgy tökéletes gyermekünkről. Ma leélhetünk úgy jól 25-35 évet is, hogy izzasztó döntést kelljen hoznunk. Viszont, ha valaki a életében először éppen szülőként kerül ilyen helyzetbe, ahol valódi felelősséget kell hoznia, különösen ijesztő lehet, néha bizony bepánikolunk, mert nincs erre kapszulás megoldás.

Ahhoz hogy megértsük, most hirtelen miért hallunk, olvasunk – amúgy orvosolható, csúnya szóval élve „javítható” problémával küzdő gyermekről, a szakember szerint, szükséges visszatekintenünk arra az időre, az 1900-as évek elejére, amikor még teljesen másként éltek az emberek. Győri Ildikó, korábban megjelent írásainkban is említette: teljesen másként, kiszámíthatóbban, egyszerűbben és lassabban (de nem könnyebben) éltek az elődeink.

Egy kisgyermeknek volt hat-hét éve arra, hogy a kis gombos ruhaviselettel, a fűzős cipővel megtanuljon bajlódás nélkül bánni. Rengeteget volt a szabadban, elfoglalta magát, játékot csinált mindenből saját magának. Alig volt előre készen vásárolt játéka. Az optimálisan működő finom motorika észrevétlenül kialakult a kis kezében mire beült az iskolapadba. – Ezzel szemben ma már a bölcsődébe is tépőzáras cipőt, cipzáras ruhát kérnek tőlünk, mert nincs idő harminc gyereket napjában többször fel-le-, és átöltöztetni. Az óvodában is az utolsó évre kérnek csak fűzős cipőt, hogy iskolára megtanulja a gyerek bekötni azt. De akkor már türelmetlen a pedagógus és a szülő is, gyakorlatilag hat-nyolc hetet szánnak arra, amire kellett volna hat-hét év megtanulni– vázolja a probléma gyökerét Győri Ildikó.

A gyermek hároméves koráig rajongással várjuk, hogy ránk mosolyogjon, gügyögjön, felemelje a fejét, üljön, kússzon, másszon, álljon, lépéseket tegyen meg, beszéljen. Majd, ha mindez megvolt, és a gyerek önállóan elindul a maga feje után, és elkezd arról beszélni, amit ő akar, mi hirtelen elvesztjük a türelmünket vele szemben. 

Elveszítjük a türelmünket, és hamar megemeljük a hangunkat, amitől a gyerek megijed és még azt is elfelejti, amit eddig tudott.

Stigmázás vagy lehetőség? 

Senki nem kérdőjelezi meg, hogy egy élsportoló mellé, a fejlődéséhez, a győzelméhez kell: edző, segédedző, orvos, gyógytornász, masszőr, pszichológus és még egy tucat ember. Így miért nem egyértelmű számunkra, hogy a saját gyermekünknek, amikor elindul, vagy elakad a fejlődése során, neki is segítségre lenne szüksége? Ilyenkor  elengedhetetlen a logopédus, fejlesztőpedagógus, pszichológus és a többi szakember.

– A ma „átlag” gyereke annyi kihívással áll szemben, és olyan tempóban él, mint egy felnőtt életsportoló 30-40 éve, ám a sportolónak mindösszesen csak az idővel volt kihívása, csak a sportágában kellett egyre jobb szintidőt elérnie. Nem tudatosan, de a szülő adja az első stigmát, amikor úgy dönt, hogy nem viszi el az óvodást a logopédushoz, mert nem „hibás” ez a gyerek – aztán később a diszlexiával küzd majd a kicsi az iskolában. Vagy nem engedik gyöngyöt fűzni a kisfiút, mert majd lányos lesz ettől, és különben is, milyen ciki ez férfi létére. A szülőknek óriási hajlamuk van a pecsétélésre – hangsúlyozza a pszichológus.

Fontos a szemléletváltás! Megtudni egy diagnózist, nem baj, hanem egy lehetőség! Hiszen a mai világban számtalan lehetőségük van arra, hogy még jobb életük legyen, még könnyebben menetelhessen elő gyermekünk a maga kis sorsában, amihez csupán néhány dologban kellene őt segíteni.

Szülői összefogás

Előfordulhat, hogy a szülők véleménye nem egyezik meg.

Ha valamelyik szülőnek úgy tűnik, valami nem stimmel a gyerekkel, akkor a másiknak kutyakötelessége lenne mellé állni. Legfeljebb utólag kiderül, hogy vaklárma volt az egész.

– Előre ne toljuk le a másikat hasonlókkal: – Cicám, nincs semmi baja a gyereknek! Legfeljebb utólag, – ha nekünk lett igazunk, –  kérjünk egy puszit, hogy mi megmondtuk nincs baj. Inkább legyen így, mintsem pár év múlva kiderüljön, még is csak baj van. Persze, akkor is lehet mit tenni, csak legfeljebb tovább tart. Hála az égnek, ezek nem olyan dolgok, amikbe bele lehet halni, hanem olyan amin lehet „javítani” – hangsúlyozz a szakértő.

Javasolja, essünk túl a különféle vizsgálatokon ahhoz, hogy pontosan tudjuk, a különböző problémák hátterében mi húzódik: organikus, idegrendszeri vagy lelki eredetű-e a tünet. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy, ha a javasolt kezelésekre eljárva majd, idegrendszeri dolgokat stimulálnak, az fájhat a gyermeknek, míg kialakulnak az idegrendszeri kapcsolatok. Dévény torna, TSMT torna, ayres terápia stb. mind nagyon hasznos fejlesztő módszer, de a gyerek nagy eséllyel sírhat a foglalkozáson. (Valljuk be, a cigit letenni, vagy a kávéról leszokni is fáj, maximum már magunkban sírunk.)  Vigyük el a foglalkozásra, ne tagadjuk meg a gyermekünktől, amire szüksége van, tegyük félre a büszkeségünket, az ijedtségünket, a fájdalmunkat.

Vegyük le az emberi potenciálról a tetőt, nézzünk úgy a gyereknevelésre, hogy „Ja, csak ennyi kell, hogy kiteljesedjen  a gyermekem? Csak egy héten kétszer kell elvinni valamilyen terápiára és begyorsul a fejlődése? Naná, hogy van három órám egy héten a gyermekem fejlődésre,  fél évig – pár évig.

Ellenálló rokonok

A környezettel sem könnyű sokszor megküzdeni a szülőknek. A nagyszülők, rokonok gyakran nem ismerik ezeket a fejlesztésre szoruló eltéréseket, s főleg nem az „orvosságot” ellenük. Nemtetszésüket és értetlenségüket fejezhetik ki, ha szakemberhez fordulunk. – Éppen ezért, a gyermek és magunk ép idegzete érdekében mindenkinek csak annyit mondjuk el a storyból, amennyivel a támogatása megszerezhető – javasolja Győri Ildikó.

Ahogy a kisgyermeknek is mindösszesen csak annyit kell tudniuk a kezelésükről, amit értenek belőle és be tudnak fogadni. Beszélgetni, játszani, tornázni mennek egy nénihez vagy bácsihoz, hogy ők okosabbak, ügyesebbek legyenek. Fontos, hogy motíválni tudjuk őket. Számtalan eszközt találunk az interneten arra is, hogy a kitűzött célok – amiben változásokat várunk a gyermekeinknél – jól teljesüljenek. Együttműködést, gyermeknevelést segítő játékokat, eszközöket.

Így is kerek a világ

Gergő már csecsemőnek is nagyon aktív volt, napközben nagyon keveset aludt. Reggel mindig keresztbe-kasul ébredt a kiságyában, ahhoz képest, mint ahogy este letették a szülei, még a takarót is lerúgta magáról. Féléves korától napközben szinte semmit sem aludt. Tíz hónaposan elindult, azóta amolyan perpetuum mobile. Minden érdekli, első perctől szivacs agya van. – Óvodás korában, a testvérei születésével párhuzamosan, ahogy egyre kevesebb idő és figyelem jutott rá, tikkelni kezdett – meséli a kisfiú édesanyja, Zsuzsa. Gergő tikkjei változatosak: hol a vállát csavargatta, hol éppen különféle hangot adott ki, de volt olyan is, hogy a haját piszkálta vagy a magán viselt ruháit rág, vagy éppen mindenhez hozzá kívánt érni. Változó intenzitással, felváltva vagy párhuzamosan. – Gergőnek minden tárgyhoz hozzá kellett érnie, oviba menet végig a házfalakat simogatta – veti közbe Roland, az édesapa.

Végül is emiatt kerültek Gergővel a Vadaskert Gyermek- és Ifjúságpszichiátriai Kórház és Szakambulanciára, ahol a Tourette szindrómára gyanakodtak ugyan, de a felvétel tesztje ADHD-t is mutatott. Gergő ekkor elmúlt már ötéves, éppen nagycsoportos volt.

Kézzel fogható megoldás nincs a szülők kezében. Más kezeltekhez viszonyítva, Zsuzsa megfogalmazása szerint, Gergő még „lightos esetnek számít”, gyógyszert, nyugtatót nem akarnak neki adni, és úgy tűnik, nem is szükséges: – A tanulásban egyelőre nem hátráltatja a figyelemzavar, sőt, mivel szivacs agya van, minden inkább csak ráragad. A viselkedése, impulzivitása miatt gyakran egyedül ül, tanára válogatja, hogy épen legelöl vagy a hátsó sarokban. A mozgás sem fárasztja le, éjszakai bagoly.