Szerinted, van még esélyük együtt maradni?

Alapvető kérdés amikor egy párkapcsolat megreked: ki volt a hibás? Nyilvánvalóan az, aki először ejtette ki a száján, hogy ez nem megy így tovább, vagy, mi több össze is pakol és tovább áll, s nem beszélve arról, aki esetleg csalt is, mert félrelépett, igen a legkönnyebb azt mondani ő volt a hibás. S nem azt, hogy mind a ketten.

Sokáig nem tudtam minek köszönhetem, hogy párkapcsolatukba megrekedt barátaim, jó ismerőseim nálam kerestek választ a kérdéseikre. Míg el nem kezdtem minden egyes tanácsadás előtt megkérdezni miért engem, az elvált nőt éreznek hitelesnek és mérvadónak a válaszadásban? Egytől- egyig azt a választ kaptam, azért mert én a volt férjemmel irigylésre méltó jó kapcsolatban vagyok, és látják, hogy mi sértettség nélkül, mi több humorral tudjuk kezelni a helyzetünket. Azt is hozzátették ekkor, hogy ők maguk sincsenek ilyen jóban a férjükkel/feleségükkel, és hogy-hogy nem vagyok együtt a volt férjemmel, hiszen mi olyan jó összhangban vagyunk?  Na igen, valóban így van ez, jóban vagyunk egymással, aminek a titka nem titok, mindig elmondom, nem más, minthogy félre tudtuk tenni a sértettségünket, ami persze  már nem biztos, hogy elég lenne arra, hogy az érzelmünk szerelemre lobbanjon.

Így amikor megkérdezik tőlem, hogy mit csináljanak, vagy ami még bonyolultabb egy kívülálló jó barát vagy rokon kér tanácsot a szerette(ik) nevében, én mindig azzal kezdem, hogy nem vagyok szakértő a kérdésben, és különben is házasságpárti vagyok.

De miért baj az, ha házasságpárti vagyok? És nem a válás mellett állok? 

Kérem, az, hogy nem árulok zsákba macskát és bizony irtó kemény munkára állítom mindkét felet. Ugyanis rögtön azzal kezdem, hogy milyen nehéz elváltnak lenni, különösképpen, ha gyermek is van. Bizony nem ámítok senkit azzal, hogy a válás után soha többet nem kell látniuk egymást és minden egycsapásra rendben lesz. Mert nem lesz.

Mert bizony minden ami eddig ott volt és rendelkezésre állt az a válás után nem lesz ott, vagy nem úgy lesz ott, mert kettéosztani a dolgokat és új életet kezdeni nemcsak anyagilag megterhelő kérdés. De ami az anyagi javaknál igaz, beleértve a kedvenc könyvünket, lámpánkat és cédénket amikből lehet újat venni, az a közös emlékeinkre, szokásainkra, a házasságunkkal együtt járó társadalmi helyzetünkre már nem igaz, mert az bizony elveszik a házasságunkkal, és egy szinttel lejjebb, az elváltak közé kerülünk. És ami még szörnyebb, a gyereket sem lehet ketté vágni, sem újat vásárolni belőle. Igen a gyereken is osztozni kell. És ez az osztozás nemhogy nem igazságos, még csak nem is jó senkinek sem. Legfőképpen nem a gyereknek.

És persze szabad azt tenni, hogy soha többet nem találkoznak a felek. Mindent szabad.  De rögtön megkérdezem, hogy egészen biztosan ezt akarják tenni a gyermekükkel? Soha többet nem lesz ott a két szülő egyszerre együtt egy névnapon, szülinapon, karácsonykor, hanukán, peszahon, húsvéton, ballagáson, felvételi elbeszélgetésnél, esetleges kórházi beavatkozáson, eljegyzésen és esküvőn, az unokáik csak külön-külön ismerik majd őket, mert a két szülő többet látni sem akarja a másikat? Tényleg bántani akarják a gyereküket ezzel? És azt tanítani a saját gyermeküknek és majd az unokájuknak hogy ez a „normális”?

Felkészültek arra, hogy a másiknak lehet akár nagyon hamar új párja, akivel láthatóan össze fognak tartozni és bizony az kellemetlen, vagy fájó is lehet? Ráadásul idővel, a gyerekünk a másik szülős hétvégén azzal az új emberrel is találkozik majd….igen és jól is érezheti a gyerek magát anya vagy apa új párjával. Ez így megy majd?

Bizony ezeket felsorolva szinte máris inkább könnyebbnek tűnik rendbe hozni egy házasságot, csakhogy megint visszatérünk a kiindulási ponthoz, hogyan, ha persze csak a másik fél a hibás? Soha nem magunk? Soha nem mind a ketten. Mert a másik így, meg úgy. Bezzeg, mi magunk….

És akkor jön az újabb kijózanító tanácsom, tegyék már félre végre a sértettségüket, a büszkeségüket, a csakazértisüket. Igen akkor is, ha a másik támad. Igen, akkor is, ha a másiknak semmi nem jó. Igen, akkor is, ha a másik mindent kifogásol. Igen, akkor is, ha a másik mindig azzal jön, hogy nem ő volt a hibás, hanem….

Mert mindaddig míg ezen lovagolnak, és nem csak simán szeretettel fordulnak a másikhoz vagy legalábbis nem elfogadással és megértéssel válaszolnak mindenre a támadás helyett, addig nem is változik semmi sem meg. Illetve igen, továbbromlik a helyzet.

És bizony félre tenni a sértettségünket, tiszta lappal kezdeni, simán csak szeretni a másikat, bizony rettenetesen nehéz!

Befogni a szánkat, nem visszaszólni, fel nem sóhajtani, nem rákontrázni, nem felhozni és újra alfánál kezdeni azzal, hogy mit tett vagy ellenkezőleg nem csinált meg a másik, mosolyogni,  puszilni és csókot nyomni a másik orrára és szájára, ölelni őt, mi több a másik karjában maradni, elnéző lenni, és előzékeny, lesni a másik kívánságát, viselni, ha a másik a sokadik közeledésünkre is negatívan reagál, vagy valamiért szót emelt, bizony, halálosan nehéz. Mindezt addig míg a másik nem reagál erre szeretettel.

Pedig remény az mindaddig van, míg két ember még képes a másikra mutogatni, kifogásolni a másikat, míg önszántukból a másikkal maradnak. Mert míg még egy fedél alatt élnek, még ha a válás kérdése ott is lebeg a fejük felett, mert már egyikük beadta a keresetet, vagy túl is vannak egy tárgyaláson, addig míg valóban nem pakol össze az egyik és megy el, addig van mit menteni a helyzeten.

A hit a házasságban akkor veszett el, amikor már megszűnik az ujjal mutogatás, a másik hibáztatása és csépelése, amikor már valóban közömbösen fordulnak el egymástól a felek. De akkor viszont tényleg nincs jobb megoldás már, mint a válás. Amiről még egyszer el kell mondanom, sosem könnyű helyzet. De tény hogy adhat egy új lehetőséget mindkét félnek egy boldog párkapcsolatra. Mással.