Nem baj, ha elvitte a cica a nyelved!

Ismerős a lépcsőház effektus, amikor jóval csak a helyzet, a konfliktus után jönnek nyelvünkre a szavak? Vagy nem is akarunk konfrontálódni, ezért meg sem szólalunk? Vagy dumálunk, sőt kiabálunk, talán még félre is beszélünk, mert messze nem azt mondjuk, ami valóban bánt bennünket? Pedig többre szeretnénk jutni, csak nem tudjuk, hogyan tegyük?

Volt olyan macskánk amelyik, keveset „beszélt” viszont félreértés nélkül jelezte, kit nem bír, az apósomra felborzolódott a vörös szőre és fújt. A most féléves cicánk pedig mindenért nyávog. Elsősorban azért, ha éhes. Leginkább és legtöbbször csak enni kér. Még. És újra. Pedig kap eleget enni, csak hát fejlődésben lévő szervezet az övé. Nyivákol azért is, ha ki akarna menni, vagy be akarna jönni a házba. Azzal szereti borzolni az idegeinket, hogy az ajtónál ülve kéri a nyitást, de amikor mi kiengednénk, ő leül a küszöbre és azon mélázik vajon kimenjen-e vagy sem? Úgy, hogy akár a nulla fok jön be a fűtött lakásba.

De legalább beszél. Akarom mondani nyávog.

Ahogy sokan nem tesszük. Pedig a néma gyereknek ugye, az anyja sem érti a szavát. Azaz helyettünk senki nem találhatja ki, hogy valóban mit szeretnénk, vagy sem, mire van szükségünk vagy sem, mi az ami ellen tiltakozunk, vagy sem.

A legtöbb ilyen helyzetben a zsigerből tiltakozás az ami kiváltja az emberben a némaságot vagy éppen a habzó szájjal történő üvöltést. Amikor jön szembe valami, egy kérés, egy bejelentés, egy váratlan szituáció, egy előre vázolt program, bármi ami első hallásra nem tetszik nekünk, csak nem tudjuk megmagyarázni miért nem. Ilyenkor sarokba szorítva érezhetjük magunkat, és azért nem tudunk értelmes indokokat felhozni arra, miért nem szeretnénk azt a valamit, ami ellen tiltakozunk, amit kikérünk magunknak, amiből nem kérünk, ami valamiért sántít.

Minden ilyen helyzetben a lehető legjobb, amit tehetünk, hogy időt és távolságot kérünk.

Ha a szituáció másként nem engedi, legalább öt percet, negyed órát. Ami alatt menjünk ki a mosdóba, vagy a szabad levegőre, igyunk meg egy kávét, vagy együnk egy gyümölcsöt. Gondolkozzunk. Hagyjuk, hogy elöntsenek az érzések. Ha magunkban vagyunk, jöhet bármi, nem hallja, látja, tudja más, csak mi. Fontos, hogy ne szabjunk gátat mindannak, ami utat akar törni bennünk, önmagunk elöl se takargassunk semmit sem el, hogy rá tudjunk jönni arra, valóban mi az ami bánt.

Ha több időnk van, segít az is, ha papírra vetjük a gondolatainkat. Vagy megbeszéljük, egy bennünket jól ismerő kedves személlyel a dolgokat, olyannal, aki talán ráébreszthet bennünket arra, valóban mi a problémánk. Fontos élethelyzetekben tán egy szakember is segíthet. Coach vagy pszichológus.

S ha rájöttünk mi a problémánk, onnantól kezdve rajtunk áll, hogy homokba dugjuk a fejünket, vagy végre kinyitjuk a szánkat.

Természetesen lehetünk olyan szituációban is, amikor úgy véljük, a kivárással kellene inkább élnünk. Meglehet, ám ekkor is jó, ha őszintén feltesszük magunknak a kérdést, hogy valóban csak az alkalom nem alkalmas, vagy időt akarunk nyerni, hogy ne keljen szembenéznünk az adott problémával?

Olyan is lehetséges, hogy valaki azért nem beszél, mert úgy érzi amúgy is alulmaradna a – vita – partnerével szemben. Az ilyen esetben, pláne az a legjobb, ha elvonulunk, hogy pro és kontra össze tudjuk szedni az összes érvünket. Mert úgy kell visszatérnünk a másikhoz, mintha egy üzleti tárgyaláson vennénk részt. Azaz felkészültnek kell lennünk, határozottnak, érzelemmentesnek, célorientáltnak és alkuképesnek. Ami meg csak úgy megy, ha valóban őszinték vagyunk önmagunkkal.

Felkészültek a fent említett pro és kontra érvek összeszedésével lehetünk. Ha kitérünk minden egyes apró részletre, és pontosan ismertetjük magunk előtt minden körülményt. Ha felkészültek vagyunk, az nyújt már egyféle olyan önbizalmat és határozottságunk nekünk, amivel már nehezebb eltéríteni bennünket. Tekintettünket irányítsuk a célunk felé, hogy az vezessen bennünket.

Nagyon fontos a higgadtság. Nem szabad, hogy lemondjunk az érzelmeinkről, vagy hogy ne hallgassunk azokra, ám pont, hogy az érzelmek nem megfelelő kezelése az, ami rossz irányba is elvihet bennünket, ha azokat nem tudatosan figyelve használjuk, és hagyjuk, hogy elöntsenek. Igyekezzünk az emócióinkat ilyenkor tudatosan átgondolni inkább. Üljünk le, mint a cica a küszöbre, mielőtt eldöntjük merre és hogyan tovább. Ám ahogy megszületett a döntés, vállaljuk fel, mondjuk ki azt, és tartsunk ki mellette.

Kép: Szoknya&Nadrág