Váltás: babaillatról munkagőzre

Úgy alakult, nemcsak 2017-nek lett vége, hanem egy korszaknak is. Egy olyan két éves időszaka zárul le az életemnek, amiben eddig lubickoltam. Véget ér az a létforma, amiben nem volt munkaidő, kötelező értekezlet, határidős feladat, de még csak megfelelő öltözködési norma sem.

Pár nap múlva mindennek vége. És most picit rossz. Talán még szomorú is vagyok. Nem azért, mert újra dolgoznom kell eljárni. Szeretem a munkám. Még csak azért sem, mert jönnek a határidők, értekezletek és mindezt normálisan felöltözve kell elvégeznem. Még ezt is szeretem. És a kollégáim is jó fejek.

Csakhogy az elmúlt két évben egy ultracuki kispasi volt a közvetlen munkatársam, aki bár a legtöbbször nem hagyott ebédelni, túlórában kellett vele ugyanazt a könyvet többször lapozgatni, és még naponta többször is át kellett öltöznöm miatta, mert ilyen-olyan testragacsával összekente az öltözékem, de az utánozhatatlan nézésével, nevetésével és majomkodásával mindezért kárpótolt.

A mindennapos sétáink, a megszámlálhatatlan hangutánzás, amivel beszéd helyett kommunikáltunk órákon át, a monoton kavicspakolás az udvaron, a százhuszonhetedik csiga, amit naponta elkészítettem gyurmából… na ezek mind hiányoznak majd az eddigi munkakörömből.

A különböző fejlesztő játékok helyére a laptop kerül a táskámba, a zenélő kütyük bugyuta, sokszor még éjjel is felsejlő dallama helyett újra a rádióbarát zenék szólnak majd egész nap a fülemben,  és Ági néni Kodály módszerén alapuló zenés foglalkozásainak időpontjait felváltják a megbeszélések időpontjai a naptárban.

Mostantól nem pizsiben integetünk a tesóknak az ablakból reggelente, ahogy indulnak apával a suliba, hanem mi is kapkodva öltözünk, és velük közösen ülünk az autóba, hogy az otthontól és egymástól távol töltsük a napunk nagy részét. Ki a bölcsiben, ki a suliban, ki pedig a munkahelyén. És bár ott lesznek az esték és a hétvégék a kavics pakolgatásra, a hosszú könyvlapozgatásra, és játékra, de mégsem lesz ugyanaz.

Újra munkába állok. Két év után. Két olyan év után, ami korántsem volt unalmas, mert amellett, hogy megszületett a harmadik gyermekem, kétszer költöztünk, építkeztünk, a férjem munkahelyet váltott, a kislányom iskolás lett, a nagy fiam felső tagozatos lett, és még új szakmát is tanultam. És most újra dolgozni járok majd el  itthonról. Az új otthonunkból, amit imádok. Még akkor is, ha hét kilométerrel messzebb van innen a munkahelyem. Már nem a teraszon állva iszom meg a reggeli kávémat, és gondolom ki, hogy mit csináljunk a kisfiammal aznap, hanem az irodában szürcsölhetem majd szakmázás közben néhány kollégámmal.

Csaknem hét éve is átmentem már ezen, de akkor szinte rohantam vissza a munka frontjára. Pedig ugyanúgy szeretem a nagyobb gyerekeimet is, mint a legkisebbet, tőlük is rossz volt elválni, ráadásul akkor még egy új munkahelyre mentem dolgozni, egy új környezetbe.

Most mégis szomorkodom. Egy picit. Talán azért, mert tudom, hogy ilyen már nem lesz. Nem lesz több babaillatú időszak.

Amikor a nap bármely szakában szagolgathatom a kisfiam haját, amikor tudom mennyit evett, ivott, aludt, kakilt, amikor  az ebéd utáni alvásidőben akár két részét is megnézhetem a kedvenc sorozatomnak, a Grace Klinikának, vagy akár alhatok egy jót napközben, ha ahhoz van kedvem. Nem beszélve arról, hogy kötelező jelleggel sokszor órákat sétálhatok a tatai tóparton, mert van rá időm. Ilyen már nem lesz. És emiatt most szomorkodom kicsit.

Persze, volt az elmúlt két évben olyan, amikor bármit szívesebben csináltam volna, mint ezeket, de most valahogy azok eltörpülnek és csak a nyugalom, a babaillat és a nosztalgia uralja a gondolataimat. Tipikus szakítós érzés. Amikor már kimondják egy kapcsolatban, hogy vége, utána hajlamosak csak a szépre emlékezni és megbánni a szakítást, majd kibékülni. És persze, hogy bennem is felmerült a szülök még egyet gyorsan gondolat, de szerencsére a férjem józanabban tud gondolkodni, nálam. Mert miután kitisztul a fejem, én is tudom, hogy elegen vagyunk már, csak hát az a babaillat…

Tudni kell lezárni bizonyos életszakaszokat, hagyni, hogy átjárjon minket annak minden emléke. Meg kell tanulni elraktározni a legszebb részeit egy kis dobozba, amibe beleszagolhatunk, ha már egy új, teljesen más illatú korszakban vagyunk, de kicsit még emlékezni akarunk.

Kép: Pixabay