Nem túlélni, hanem megélni kell(ene) a pillanatot
Előlünk elfutó háztartás, ideget feszítő babasírás, tornyosuló vasalnivaló, nyakunkra járó munkatárs, leváló cipőtalp, odaégő palacsinta. Megoldandó problémák melyek a vállunkat nyomják, és háttérbe szorítják az otthonunk melegét, a gyermekünk mosolyát, a párunk szerelmét. Nem éljük meg, hogy milyen gazdagok vagyunk.
Csak amikor valaki beteg lesz, vagy valami végérvényesen elromlik a háztartásban, vagy megszűnik a munkánk, vagy elveszítjük egy szerettünket, akkor jövünk rá, hogy tulajdonképpen nem megéljük a saját életünket, hanem csak túléljük a mindennapokat. Pedig a létezésünk értelme és lényege lenne, hogy megéljük azt, minden egyes örömével és bánatával együtt.
Helyette kapkodva sütjük a tortát a születésnapra, és bosszankodunk a csálé végeredményen, pedig az is a miénk, és tulajdonképpen jót kellene nevetnünk azon, hogy nem tökéletes. Mi több, azt az oldalát kellene posztolnunk a facebookra, ami nem sikeredett olyan szépre!
Helyette újra elővesszük a porszívót, aznap már harmadszorra, mert a gyerek lemorzsázott az asztal alatt és a szőnyegen vágta a papírgalacsinokat is, holott hagyni kéne a csudába, inkább együtt lenne jó felsöpörni, kis ujjacskák segítségével összeszedni, vagy még azt sem, a gyerek mellé telepedni a szőnyegre és gyártani a papírörömöt, ami csak nekünk kosz.
Helyette a vacsora előtt, alatt és után is a mobilunkra nézünk. Chatre válaszolunk, bejövő mailt futunk át, lájkolunk egy képet. Pedig inkább meg kellene hallanunk a gyermek iskolai élményét, óvodai bánatát, élveznünk a bundás kenyér ízét a citromos teával, és észre venni a párunk szemében azt a fura csillogást. Valahol messze jár.
Loholunk megbeszélésre, a busz után, iskolai ünnepélyre, fogorvoshoz, akciós olajsütőért, gyorsan letudható rokonlátogatásra. A tárgyaláson a fellépésén jár az eszünk, és bosszankodunk az orrunk előtt becsukódó járműajtónál, a megállóban neten rendeljük a sütőt, a fogorvost nógatjuk, hogy siessen, majd a dédinél már azon töprengünk, mikor érünk haza.
A hajnalban otthagyott rendetlenségre lépünk be este a lakásba. A gyerekek, úgy halljuk, máris üvöltenek. Vacsorát főz egyikünk, míg a másikunk leckeírásnál van jelen.
Mikorra kerülünk már az ágyba, és lesz már ennek a napnak vége? Bárcsak nagyobb lenne már ez a gyerek, mi több felnőtt, mi meg már nyugdíjasan pihenhetnénk.
Ekkor egy pillanatra kimerevedik életünk aktuális képkockája: miért nem eszik ez a gyerek vacsorát? Olyan levert, forró a homloka is! Meg kell állni! Ott kell lenni. Gyöngyöző homlokot törölgetni, lázas szembe nézni, halkan altatót énekelni, megölelni a másikat, mindenkit a családban, át nézni kupi felett, félre tenni mosogatnivalót, az estébe otrombán belecsipogó telefont kinyomni, visszatérni egymáshoz, megélni, hogy együtt vagyunk, ketten, hárman, négyen, akárhányan.
És ha éppen egyedül akkor úgy is. Azért is csinosan felöltözve, nagymamaként is rúzst használva, bottal is komótosan járva. Hosszan ízlelve a vacsorát, még ha nincs is kivel elkölteni azt. Utána vagy még inkább közben egy jó kis filmbe beleélve magunkat, folyó könnyekkel, libabőrrel vagy éppen hangos kacajjal. S elalvás előtt fényképre puszit adva, tudva, hogy a hétvégén találkozunk a családunkkal.
Lassítani. Megélni a hétköznapokat, a pillanatokat. A mosolyt, a lenyugvó nap vörös fényét, a büszkeséget, a lázat, a szomorúságot, a fagyos őszi reggelt, a fejfájást, a forró zuhanyt, a vizsgadrukkot, az esőben átázó cipő kényelmetlenségét, a karácsonyi tömeget, a gyerek sírását, a maró féltékenységet, a türelmetlen várakozásban a lehetőség érzetét, egy dallam ritmusát, a dunyha melegét, a cica dorombolását, a fogat mentő tömést, a mosógép adta kényelmet, a ropogós kenyér ízét, a lépcsőfokok magasságát, az ölelést, az olvasott sorok erejét.
Felejtsük el az aggodalmat, a sietést, az időt, az elvárást, a megfelelést, a megszokást, az előírást. Ne higgyük azt, ami éppen van az nem elég jó, vagy van annál lehetne jobb is. Nincs. Nem lehetne jobb. Az adott pillanat a legjobb. Itt és most.
Kép: doctissimo.fr
Hasonló témában korábban megjelent írásunk:
arról 
