Anya az ilyen? Így lettünk koraszülők

Próbálták visszatartani, hogy bent maradjon a biztonságosnak vélt anyaméhben, de mindhiába. Háromnapos küzdelem ellenére megszületett a kisfiam. Egy május végi, harmincfokos melegben a napnyugta meseszép fénye mellett, ami bevilágított a szülőszobába. Az anyaság euforikus érzése, csak órákkal később ért utol.

Kínzó fájdalomra és női hangokra ébredtem. Mai napig nem tudom hányan voltunk a kórteremben. Nemsokkal később nővérke kopogott be, a szoptatási időre figyelmeztette az anyukákat. Engem is. De én inkább befordultam a fal felé. Hallani sem akartam szoptatásról, miközben gyötört egy ismeretlen érzés.

Teltek az órák, én aludtam tovább, vagy legalábbis próbáltam, a hasam olyan erővel húzódott össze, hogy szívesen kiabáltam volna. De ha a szülés alatt nem tettem, akkor most miért nyitnám ki a számat?

Megint kopogtak az ajtón. Elérkezett a vizit ideje. A szülészorvos is az ágyamhoz lépett. Kiderült, azért a fájdalom, mert az elhalt, fekete méhlepényt műtéttel kellett eltávolítani. Bár természetes módon szültem, a beavatkozást mégsem úsztam meg. Az elhalt méhlepény volt az, ami nem adott táplálékot a gyermekemnek. Egyáltalán nem volt biztonságos neki odabent, ezért kellett megszületnie idő előtt.

Ennek ellenére, nagyobb volt, mint amekkorának vélték még az előzetes vizsgálatokkor:

Legyek nyugodt, mondta az orvos, bár egy hónappal előbb született, még is csak 1860 gramm.

Feleekkora súllyal, és tripla ennyi gonddal is születnek babák. És én nyugodt voltam, végtelenül nyugodt. Szinte közönyös.

Nem tudom mit éreztem, azt hiszem semmit, a végtelen nagy ürességen kívül. Csak arra vágytam, hogy hagyjanak békén. Nem volt a hasamban a babám, ami mint most kiderült, jobb is. Hiszen nem volt jó helye nálam. Holott egy hónapja feküdtem már a kórházban, betartva minden orvosi előírást. Nem értettem mi történt velünk.

Az orvos még engedélyezte, hogy átmenjek a PIC (Perinatális Intenzív Centrum) osztályra a kisfiamhoz. Ám én, ahogy ő kilépett a kórteremből, azonnal a fal felé fordultam megint.

Az egyik anyuka jött oda hozzám, Dóri. Aki a második gyermekét szülte. Az ő kislánya is a PIC-en volt, akkor több újszülött is elkapott ott valami tüdőgyulladást. –Tüdőgyulladás, egy újszülöttnél? – forgattam a kérdést a gondolataimban, megint azzal az ismeretlen érzéssel a fejemben, lelkemben, szívemben, az egész testemben.

– Gyere velem, megint szoptatási idő van, majd én megmutatok mindent – nyújtotta a kezét Dóri barátságosan.

Magyarázott valamit köpenyről, maszkról, és fura szabályokról. Zöld ufóként mászkáltam később én is egy hónapig ott.

Ahol egy óriási inkubátorhoz vezettek, amiben benne volt ő. Csak a könnyeimen keresztül láttam. A fejéből és több testrészéből csövek álltak ki, infúziót kapott, tele volt rakva mindenféle tappancsokkal, amit csak lehetett mértek rajta és egy kék lámpa világított felette.

Besárgult.

Hallottam ezt már korábban is, még sem tudtam akkor ott, hogy mit jelent ez, csak azt tudtam, hogy nem hangzik jól és nem vigasztal, hogy ez gyakori. A koraszülötteknek gyártott nullás pelenka a mellkasáig ért, csont és bőr volt. Egyre csak kattogott az agyamban, hogy nála jóval kisebbek is születnek. Mint az a baba, aki ebben a gépben négy hónapig lakott, de ő már úgy megerősödött mára, hogy átadhatta a helyet a kisfiamnak, mert most neki van rá nagyobb szüksége. Néztem a másik kisbabát és megköszöntem neki.

Vége volt a szoptatási időnek és visszamentünk a kórterembe. Majd három óra múlva újra beöltöztünk szellemirtóknak.

Álltam az inkubátor mellett és megint csak homályosságon keresztül láttam őt. Igazából nem tudom miért sírtam. Néztem, néztem, ízleltem a számban a nevét, a szót, hogy kisfiam, vártam valamiféle anyai katarzis érzést, azt a boldogságot ami a többi anyukáról áradt a kórteremben, de csak a hasamban éreztem a fájdalmat. Nem éreztem semmit, illetve igent, azt az egyre jobban eluralkodó ismeretlen érzést, amiről nem tudtam micsoda is az.

– Nyugodtan nyissa ki – segített egy nővér, csakhogy én nem tudtam miről beszél. Mire ő kinyitotta nekem az inkubátor oldalán a kis kör alakú oldalajtót – simogassa meg, az anyuka érintése nagyon fontos – magyarázta hozzá nekem. Akkor félve és bizonytalanul benyúltam és megérintettem a kisfiam kicsi vékony lábszárát. Ekkor telt le a szoptatási idő. Katarzis nélkül jöttem el.

– Anyuka, nem veszi ki a kisfiát? – kérdezte tőlem egy másik nővér, újabb három óra elteltével – miközben nyitotta ki az inkubátort. Leszedte a tappancsokat a gyermekem mellkasáról, a csipeszt a lábáról, megigazította az infúzió csöveit, és az inkubátorból kiemelte a fiamat, át a karomba. Még egyszer átnéztem a másik nyitott inkubátorhoz, a kisfiúhoz, akinek a helyére tették az én kisfiamat, és akit hetekig nem vehetett kezébe így az édesanyja, mint én az enyémet.

Visszavettem a tekintetemet a kisfiamra, és végre elérkezett a várva várt katarzis. Akkor lettem anya. Órákkal később a szülés után.

Hónapokkal később diagnosztizálták nálam a vastagbélrákot, fényt derítve arra, hogy miért nem tudtam táplálni a kisbabámat.

Csodaszámba ment, hogy szoptattam hat hónapig. Igaz minden egyes alkalom másfél óránkba került. Néha azon mosolygok, biztosan azért kanalazza olyan ráérősen a levest nyolcévesen is, mert a lassú étkezéshez szokott.

Az a bizonyos ismeretlen érzés, azóta már nagyon is ismerős. Felelősség a neve. Annak köszönhetem, hogy a rákból felépültem. Felelősséggel tartozom a gyermekemért, ez buzdított a gyógyulásra. Ahogy telnek az évek egyre ritkábban, de olykor még a méhemben is jelentkezik ez az érzés, összeugrik, amikor a kisfiamat vészhelyzetben látom. Például, amikor eldől a biciklivel.

Minden november 17-én, ami szinte egybeesik a feledik szülinapjaival, hálát adok az égnek, hogy bár korábban született, mint ahogy a nagy könyvben meg van írva, jó, hogy nem maradt tovább odabent. Neki korababának kellett lennie. Ahogy a szüleinek koramamának és korapapának.

Kép: Szoknya&nadrág