Lehetséges a változás?

Hangzatos nagy szavak miszerint változni mindenki képes, csak engedjük el a problémát, ne ragadjunk bele egy adott szituációba, éljük meg mindig az adott pillanatot, ez lenne az igazi változás kulcsa. Biztosan így van?

A  változás iránti fogékonyságban – mint annyi minden másban szintén –  van különbség a nők és a férfiak között. A nők hamarabb és talán gyorsabban tudják az életben történő változásokat a saját maguk képére formálni, mi több átformálni, és nem feltétlenül mindig változásként megélni, míg a férfiak többségének ez nagyobb kihívást jelenthet. Olykor egészen apró dolog is könnyen kibillentheti őket az egyensúlyából, ezért zsigerből viszolyognak minden ellen,  ami változást hozhat.

Miért is olyan nehéz ezt megélni?

Mintha minden embert körülvenne a saját kis szappanbuboréka. Ebben éli az életét, intézi a napi dolgait a kialakult szokása szerint, tudja mit várhat el magától és mit várhat a környezetétől. A kis buborékot olykor érik különböző ütések, hol kisebbek, hol nagyobbak. Van, hogy egy ilyen ütés a buborék részévé válik, és van,  hogy kis lyukat üt rajta. A kis lyukakat be lehet tömni,  hogy újra visszasimuljunk a  saját kis buborékunk világába. A karcolásokról és az apró lyukakról idővel megfeledkezünk, és  az apró változás ellenére valójában minden ugyanúgy megy tovább, mint annak előtte.

De aztán elérkezik egy pillanat, amit a Hollywood-i filmipar kiaknázna, amikor valami olyan történik, ami átüti és kipukkasztja a buborékunkat, mintha sosem létezett volna. S egy tized másodperc alatt átkerülünk az illúzió világából a valóságba. Olyan erővel vág fejbe a felismerés, hogy szinte fizikailag beleszédülünk. Sokkoló érzés, ami idővel egyben lehet felszabadító is. Egy új világ születik bennünk és elindulunk egy új, ismeretlen úton, ami hosszú, fáradságos, sok erő és kitartás kell hozzá.  De kétségkívül megéri, mert amit útközben kapunk magunktól és a környezetünktől, a felismerések melyeket a saját életünkkel kapcsolatban meglátunk, azok valódi szabadságot adhatnak nekünk.

Ha elindulunk ezen az ösvényen, és nem térünk le róla, ha követjük az út vonalát, megérkezünk saját magunkhoz, találkozhatunk a valódi énünkkel.

Az út során lehetnek önmagunkkal szemben meglepő felismeréseink, megláthatunk olyat is, amiről eddig nem tudtunk, vagy igen, de eddig nem akartunk szembenézni vele. Nem szabad ettől félnünk, hiszen ami rövidtávon talán nehéznek ígérkezik, pont abból nyerhetünk a legtöbbet hosszú távon.

Szeretném hinni, az út végén vár ránk a teljes önelfogadás, a minden körülmények közötti hit magunkban és a boldogság olyan szintje, ami eddig elképzelhetetlen volt számunkra. Hogy ez megvalósul? Nem tudom, valójában erről csak találgatni tudok, mert  én magam is úton vagyok még. Viszont nem állok meg, és nem fordulok vissza, mert az egészen biztos már, hogy az ok, ami arra sarkall bennünket, hogy kimozduljunk a megszokottból, az ugyan egy pillanat tört része volt, de változtatni a saját életünkön az sokkal, de sokkal hosszabb és összetettebb folyamat annál, hogy azt egyetlen egy zár kinyitása megoldja, és én már elindultam az úton, úgy vélem, kezemben a kulcsokkal. 

Kép: Pixabay