Te segítesz, ha baj van?

A kibírhatatlan kánikulában a bácsi a belvárosban hirtelen hátrazuhant, de az üvegkirakat megtartotta, annak dőlve csúszott le a földig. A felesége már nyúlt és tépte szét rajta az inget. A bácsi mellkasán hatalmas vágás volt a pacemakere miatt. Már tárcsáztam is a mentőt. Mire letettem a telefont, az öreg már jobban volt. Mindenki más továbbment vagy lefagyva bámulta a jelenetet.

Ez a jelenet tizennyolc éve történt. Akkor nem volt még mindenkinek mobiltelefonja, ennek ellenére rajtam kívül nem mozdult senki, pedig szemben volt egy telefonfülke. De még annyira sem, hogy megkérdezze, mit tehetne? Hasonló eset történt előttem pár hete, és akkor is csak én nyúltam a telefonért. Pedig manapság már mindenkinek van mobilja. Ezúttal sem kérdezte meg senki, miben segíthetne a bácsinak, aki nem az időjárástól lett rosszul, hanem, mert meglökték a tömegben az oldalánál.

Problémaérzékenység

Vajon képesek vagyunk felismerni a problémát, a bajt? Felismerjük, hogy az adott probléma másé vagy a sajátunk, szükséges-e segítenünk vagy segítséget kérnünk, meddig húzódik a határunk a megoldás kivitelezésében? Egyéni vagy közös a probléma? Azonnal kell megoldani, vagy később? Milyen módon és hányféleképpen lehet orvosolni valamit?

Vajon mennyire látom a környezetemben a segítségnyújtás készségét? Ezt a kérdést feltettem magamnak is és körülnéztem:

A legkézenfekvőbb volt a szomszédok megítélése. Közvetlen mellettem egy kilencvennégy éves néni élt. A nyáron halt meg. Még egy hete is bekopogott hozzám olyan szomszéd, aki ritkán van itthon, hogy megkérdezze, mi van a nénivel. Ha valakit nem látunk egy ideje akkor becsöngetünk hozzá. Kinyitjuk a kaput annak a néninek, aki a sokízületi gyulladása állapotától függően vagy motoros kerekesszékkel vagy a saját lábán, de bottal közlekedik. Jár hozzá a fia gyakran, de mégis számíthat segítségre a szomszédoktól is. Van, aki ruhát ad a másiknak, van aki házi süteményt nyújt be az ajtón, más összesöpri  a szél fújta leveleket nem kizárólag a saját ajtaja előtt.

A kisfiam iskolájában is körülnéztem. Majd’ minden nap van olyan szülő, aki megkérdezi mi volt a házi feladat, mert a gyermeke beteg, nem volt iskolában, vagy igen, de figyelmetlen volt és nem írta azt fel. Én is kérdeztem már meg, hasonló okból. A közösségi oldal zárt csoportjában segítőkészen fordulhatunk egymás felé.

A helybéli anyukáknak több nyitott és zárt csoportja is van a közösségi médián, ahol bizony napi szinten merülnek fel kérések, kérdések, pedig jól szituált környékről beszélünk. Tanácsot kérnek és adnak lázcsillapításhoz, rovarcsípéshez, karate oktatásra, óvodai étkezéshez. Vagy fejlesztő tornához kérnek kölcsön eszközöket, különféle mesteremberek munkája után érdeklődnek, garázsvásárt szerveznek, munkát keresnek és kínálnak vagy éppen a környezetük ápolásán, gondozásán fáradoznak. Hasonló oldala van lassan már az összes településnek, fővárosi kerületnek, lakóövezetnek is.

A facebookon számtalan közösségnek van hasonló okból is saját oldala: egyetemistáknak, tanfolyami csoportoknak, hobbi adta tömörülésnek, ugyanazt a sportot űzőknek, állatvédőknek, azoknak akik ugyanazon a járművel utaznak mindennap és azoknak akik elvesztették a holmijukat,  és a többi közösségben ahol gyakran nyújtanak egymásnak segítséget az emberek, a legtöbbször úgy, hogy csak online ismerik egymást. De vajon segítenénk egymásnak offline is?

Vajon mi történik az utcán? Mi van akkor, ha valaki megbotlik, elesik? Mi van akkor, ha valaki megszólít bennünket, mert eltévedt? Vagy zsebkendőre lenne szüksége? Mi van akkor, ha vért látunk?

Offline, élőben már nem ilyen tiszta a kép. Pedig élesben azonnal látszik amint dislike-olunk valakit, ha elfordulunk attól, aki elesett és fekszik a földön, mert előbb gondoljuk azt, hogy az részeg, mint, hogy megbotlott és maga alá fordult a bokája. Ha valaki felénk lép, hogy megkérdezze merre van a Dohány utca, de mi úgy gondoljuk csak kéregetni akar és meg sem állunk, nem hogy meghallgassuk. Ha netalántán vérzik a keze vagy az orra, akkor pláne elsietünk, mert nem akarunk semmibe sem belekeveredni.

Ahogy abban a történetben is passzívak voltak az emberek, amelyikről Czakik szerzőnk mesélt: – Szombaton a Millipop nevű játszóházban egy három-négy év körüli kislány sírva szaladgált, mert nem találta az anyukáját. A sok szülő csak nézte, de nem mozdult. Egyedül én léptem hozzá, hogy megfogjam a kislány kezét, hogy megkeressük a kislány anyukáját. Még annyit sem tettek, hogy felálltak volna és például a játszóház dolgozói felé forduljanak segítségért, vagy tőlünk más irányba haladva keressék az anyukát.

Nehéz a kép. Minél nagyobb a tömeg annál inkább nem érzünk felelősséget, annál inkább hárítjuk át másra a problémamegoldását.

Az evolúciós pszichológia szerint az együttérzés külön érzelmi állapotnak minősül, amely elkülönül a szorongástól, a bánattól és a szeretettől. A másikkal való azonosulás érzése az emberi lények alapvető jellemzője. Általánosan jelen van a világ minden táján és egészen csecsemőkortól tapasztalható, ahogy egy baba az első napjától kezdve tükrözi az anya arckifejezéseit és mozdulatait és meg is tanulja később utánozni azokat. Ez a folyamat rendkívül szorosan kapcsolódik az együttérzéshez, és a másokkal történő szimpatizálás átível az országok, a különböző kultúrák és nyelvek között is. Országonként, de országon belül is, és kultúránként eltér, mennyire segítőkészek az emberek. Segítség nyújtáskor döntő szempont a bajbajutott állapotának súlyossága és felelősségének észlelt mértéke.

S ha visszalépünk a saját kicsi mikroorganizmusba sem biztosan, hogy jobb a képlet. A szociobiológia elméletek szerint, minél közelebbi rokonságban vagyunk a segítségre szorulóval, annál inkább számíthat az illető arra, hogy segítünk baj esetén. Ennek ellenére gyakori, hogy kifelé fordulunk és kifelé leszünk érzékenyek, ahelyett, hogy a saját házunk tájékán sepregetnénk. Pedig, ha többet engednénk az együttérzésnek, többet beszélgetnénk, feltennénk kérdéseket egymásnak, nem csak magunkban könyvelnénk el sérelmeket, és segítenénk egymásnak jól élni nem egymás mellett, hanem együtt, vagyis jobban figyelnénk a szűkebb offline világunkra, mint az online térre, akkor talán kevesebb család esne szét.

Kép: Starlet Photo