Címkézés: Ki vagyok én neked és te ki vagy nekem?

Emberi kapcsolatainknak szeretünk címkét adni. Így integrálunk be az életünkbe minden számunkra új jövevényt. A családba született kisbabát is, hasonlóságokat keresve benne és önmagunkban. Egy bimbózó párkapcsolatból a házasságig is így jutunk el. A címkézésnek még a házasságon belül is marad lényege.

A címkézés fontosságára sokáig nem figyeltem fel. Számomra megkérdőjelezhetetlen volt egy rokoni kapcsolat, egy barátság vagy szerelem. Nem éreztem szükségét megkérdőjelezni, besorolni valahová az ismeretségi szálakat. Megkérdezni a fiút három hét randizás után, hogy mi most járunk-e. Jártunk és kész.

Abból sem nagyon csináltam ügyet, hogy idővel nekem már nem egy, hanem több igazi barátnőm lett. Az, hogy ők most a legjobbak, az nem volt kérdés. Akkor sem, amikor más nem értette, hogy lehet ennyi jó barátnőm. Én nem rangsoroltam, hanem inkább összehoztam őket. És ha nélkülem szerveztek programot, mert előbb lettek anyák, mint én, vagy tanulták ugyanazt más egyetemen és jegyzetet cseréltek, akkor sem féltékenykedtem, és nem vettem vissza a legjobb jelzőből. Szeretem, ha a legtöbbjükkel egyszerre tudok találkozni.

A címkézés kérdésével igazán csak akkor szembesültem, amikor a kisfiam megszületett. A koraszülött gyermeket a nagyszülők, az egy hónapos kórházban tartózkodás alatt, csak egyszer látogathatták, kivéve az édesanyámat, aki eleve kint várakozott a szülésem ideje alatt. Az ő kezébe adták a fiamat először a PIC osztályon. Hamarább tarthatta a kezében, mint mi szülők.  Ezen kívül kétszer mehetett még be, egyszer az édesapám helyett is, aki külföldön él. Különleges is az ő kapcsolatuk. Címkézés nélkül is.

A többi rokonnak, barátnak és ismerősnek maradtak a képek. Akiknek, ahogy ez lenni szokás, a gyermek mindig arra a szülőre hasonlított, amelyikünkhöz tartozott, vagy közös barát esetén amelyikünkhöz a szíve inkább húzott.

Bevallom, amikor valaki először azt mondta, hogy a gyermekem tiszta apósom, akkor, bármilyen ciki, de én sírva fakadtam. (akik ismerik apósomat, azok velem sírtak) Majd a hasonlítgatások és az idő teltével eljutottam a felismerésig, azért teszik ezt a rokonok, mert keresnek maguk és a gyermek között, valami, számukra elfogadható szálat, kapcsolatot, hogy kötődni tudjanak a babához, akinek per pillanat csak anyára és cicire volt szüksége. És amikor én kidőltem az örökös szoptatás fáradtságától, akkor az apukájára, hogy mászkálva rázza a fenekét.

S az sem riasztotta őket vissza, hogy a kopaszodó nagypapa és koraszülött csupasz fejű gyermek közötti „hasonlóság” egyáltalán nem volt kedves, és remélhetőleg nem is rokoni ok-okozat összefüggése, azaz a fiamnak feltehetőleg lesz haja, csak idővel.

A rokonok, és a hozzájuk tartozó barátok, ismerősök bizony vadabbnál vadabb címkéket, egyformaságokat, szinonimákat találtak az alig kétkilós gyerek és családtag között. Amiről azóta sem szoktak le, legfeljebb beletörődtek, hogy a gyerek mégsem tiszta apósom, viszont egy az egyben a testvérem, vagy még inkább a fiatalkori édesapám tükörképe. És ezt nem én mondom, hanem mások. Mert engem ez egyáltalán nem érdekel. Legfeljebb csak én is rácsodálkozom.

Ahogy mondani szoktam, a kisfiam, az a kisfiam. Pontosan önmaga. Nem a mi kicsinyített másunk. Akkor sem, ha éppúgy nem szereti vagy szereti azt az ételt, amit egyikünk szintén igen, vagy szintén nem, vagy ha analóg a zeneszeretetünk, a csámcsogásunk, a járásunk vagy éppen a türelmetlenségünk. Mindettől függetlenül is rokonok vagyunk. Bizonyítgatások nélkül.

Hogy ki kicsoda a másiknak, nekem ez nem számít. Persze jól esik kimondani, kisfiam, édesanyám, barátnőm. S jó lenne kimondani azt is újra: szerelmem. Ljudmila Ulickaja, Jákob Lajtorjája című regényében van egy mondat. Úgy a 250. oldal környékén:

– Kid vagyok én neked? És te kim vagy nekem, Nora? – kérdezi benne a férfi a szeretőjétől. Aki így válaszol: – Feltétlenül szükséged van a meghatározásra?

A férfi benne egy nős ember, aki nem tudja mindazt viszonozni a szeretőjének, amit ő kap tőle. Számít számára a címke, ha másért nem, a saját lelkiismerete megnyugtatása miatt. Míg nem nevezi meg a nőt valakijének, s a nő sem címkézi őt fel, addig „tét nélkül”lehetnek továbbra is egymásé.

Sokaknak kellenek a címkék, ahhoz, hogy meg tudják határozni a kapcsolataik minőségét, elhelyezzék magukat, a másik mellett vagy képest, hogy értelmét adják a kapcsolatuknak, jövőjét vetítsék elő, hogy legalizálják azt.

Attól nyugodtabbak, ha kimondják, hogy kedvelik egymást, egy párt alkotnak, járnak, szeretik egymást, szerelmesek, eljegyezték egymást, összeházasodták már férj és feleség ők, majd apa és anya lesznek.

Pedig számtalan szakértő, pszichológus, párterapeuta óvva inti a párokat ettől, hogy utódaik születése után se szűnjenek meg Kicsimezni, Szívemezni, Nyuszimozni, Macimozni, Édesemezni, Málnámozni a másikat, a praktikusnak tűnő Anya és Apa helyett. Hogy a két fél ne csak a szülőt, a felelősséget, a gondot lássa a másikban, hanem azt is, amilyen a másik  – még ha sok mindenben meg is változott a szülőség során – még is csak ugyanaz a személy, akibe korábban beleszeretettek. Az Anya és Apa megszólítás helyett inkább helyesebb a keresztnevükön, Béla és Klára szólítaniuk egymást, vagy visszatérniük a becézéshez, ha kedveskedő neveken szólították egymást mielőtt még megszületett a gyermekük. Hiszen előbb volt közöttük párkapcsolati intim szerep, mint szülői.

Szép dolog látni és értékelni egymásban a szülői szerepet, ám miközben erősítik egymás felé a szülői funkciókat, ugyanakkor ezzel párhuzamosan háttérbe nyomják a párkapcsolati szerepeiket, eltűnik az intimitás, az egymás felé nőként és férfiként fordulás. A megszólítás apró jelnek tűnhet, de sokszor fontos információkat hordozhat ahhoz, hogy megjelenjenek a párkapcsolati problémák.

Ügyelnünk kell arra, hogy milyen függvényében határozzuk meg a kapcsolatainkat, mert azzal valahol determináljuk is azokat. Talán nem is szükséges a címkézés ahhoz, hogy ne veszítsük el az utat egymás felé.

Kép: gizmodo.com