Elgondolkodtató: Mi egy hamisíthatatlan multicsaládban élünk?
Egy baráti társaság beszélgetésébe csöppenve kicsit kívülállóként hallgatom mások életének történetét. Beszámolókat nyaralásokról, telelésekről, munkáról, családról, gyerekekről, hobbykról és társasági eseményekről. Alig pár órája „ismerem” ezeket az embereket.
Nem tudok róluk semmit, nem olyanok, mint a gyerekkori barátok, akikkel ha évekig nem találkozom az sem baj, mert olyan mintha tegnap láttuk volna egymást utoljára.
Nem. Ez az élmény teljesen más, de érdeklődéssel hallgatom az egyik srác beszámolóját arról, hogy két hetet volt Amerikában nyaralni a kamasz fiával meg annak a barátnőjével. Egy lány mesél később arról, hogy egy wellnesshétvégét töltött el a párjával és annak kisiskolás lányával. Majd egy anyuka történetét hallom, hogy hétvégén otthon volt és takarított mert a gyereknek apás hétvégéje volt.
Más-más történetek, sorsok és életek egy pár órányi betekintés mások mindennapjaiba.
Elgondolkodtató
Amíg ezeket a storykat hallgatom azon gondolkozom, hogy ha körül nézek a saját környezetemben, ott is azt tapasztalom, hogy mennyi gyerek-anya-apa él multicsaládban. Mert amikor egy kapcsolat, egy házasság, egy élettársi viszony megszűnik és marad egy kiskorú közös nevező, elkerülhetetlen, hogy előbb utóbb bekerüljön egy új nő/férfi a hajdani család életébe. Amikor ez megtörténik az egy olyan helyzetet új hoz ami addig a pontig nem volt, amiben hirtelen senki nem tudja hogyan is viselkedjen helyesen.
Mikor jött el az a pont ahol erről beszélni kell? Kinek a legnehezebb? Mit tegyenek a szülők, hogy senki ne sérüljön? Nehéz kérdések, amikre nincs egyértelmű recept. Szerintem, ez minden családban másképp működik jól. Viszont, az egyetlen közös helyes út csak is az lehet, ha őszintén elmondjuk az éréseinket, gondolatainkat, mert csak így juthatunk közös álláspontra.
A kívülállónak sem lehet könnyű, hiszen belecsöppen egy összeszokott család életébe (még ha csak érintőlegesen is), ahol múlton alapuló viccek vannak, ahol anya és apa egymás szemvillanásából tudja mire gondol a másik, ahol a gyerek azt látja szívesen ha a szülei együtt vannak. Ott a kívülálló sokszor felteszi a kérdést magának, hogy mit keresek én itt? A családtagoknak is nehéz, mert akihez a kívülálló tartozik, az szeretné, ha a családja befogadná őt, hiszen ő szereti. Akihez meg nem tartozik a kívülálló az szeretné minél kevesebbet látni. És akkor ott van a gyerek, akinek tetszik is a kívülálló meg nem is.
Multicsaládban élni?
Elvált anyukaként vannak nekem is elképzeléseim arról, hogyan fogom majd a lányomnak bemutatni azt, aki megérinti a szívemet, de valójában nem tudom, miként sülhet el, hiszen ilyen még nem volt. Már így sem vagyunk „hagyományos” család, hiszen nálunk a húgom olyan a lányomnak mintha a második anyukája lenne, és az apukájának van barátnője, de az anyukájának nincs párja, nagymamája az van (ez legalább normális), és néhány nagyon jó barátom, akikkel többet találkozik, mint az apukájával. Ebben a nagy kavarodásban nem csodálkozom azon, hogy egyre többször előjön a kérdés, most XY nekem kicsodám is?
Igen ez nehéz mindenkinek. Nehéz, hogy mit is mondjunk egy ilyen multicsaládban, mert bárhogyan is alakul a kívülállóval, a családi baráttal, a testvérrel, a nagymamával, a gyerekkel ez így együtt lett most már a család.
Minden nehézség és furcsaság ellenére előnye is lehet egy ilyen helyzetnek. Olyan problémákkal, társas viszonyokkal és tapasztalásokkal lesz több minden érintett, legfőképp a gyerek, amelyek akár erősíthetik a későbbiekben és felkészíthetik a kevésbé hagyományos helyzetekre is. Multicsaládban élni igenis jó dolog.
arról 
