Jó estét! – A természet örök, állandó, szépséges, ha mi emberek hagyjuk

Jó estét! – A természet örök, állandó, szépséges, ha mi emberek hagyjuk

Pár hete kidugta a lábát a fehér takarója alól a Természet, és hagyta, hogy a napsugár jólesően csiklandozza. Eljött az én időm! – gondolta, és nagyot nyújtózva előbújt téli szállásából. Sok dolgom lesz az idén is – mosolygott, majd elővette a festőkészletét, és nekiállt alkotni.

Az őszi búza táblákat smaragdzöldre festette, és a darvasi úton még vadludakkal is kipöttyözte a szélét. Sárgára színezte a somot, és előkészítette a szürke fákat is a megújulásra. Hanyag ecsetvonással húzott egyet kettőt az erdő talajára is, így élénkült fel a medvehagyma, a kikerics, a téltemető vidám színe is.

Összefonta a karját, és elégedetten nézett szét a tájon. Nem sokáig volt jó kedve, mert hamarosan más színeket is meglátott a fák tövében, árok partján. Zöldek, kékek, sárgák virítottak mindenütt… Ó, megint az ember! – dohogott.

Bizony az élénk színek nem a tavaszi virágok szirmaitól származtak, hanem műanyag palackok, színes papírok, zacskók pöffeszkedtek mindenütt. Erős vagyok – gondolta – a világon a legerősebb, de ezekkel a holmikkal sajnos egyedül nem tudok mit kezdeni. Csak az tudná eltüntetni, aki teremtette azokat.

Nem értem…nekik adtam az egész világot, amit a lehető legszebbé varázsoltam. Színekkel és formákkal raktam teli, hogy a szemük elé tárva együtt gyönyörködjenek. Ehelyett kiszakítanak belőle egy darabot, azt körülkerítik, csodássá teszik, de a kerítésen túl már rombolnak, és csúfítanak. Pedig az is az övéké, annak a szépsége is őket szolgálná. Az állatok köré sereglettek, és szomorúan bólogattak. Mit rontottam el? – kérdezte tőlük szomorúan, de ők csak a vállukat vonogatták. Talán túl sok hatalmat kaptak? Talán… Van még visszaút? Talán…

Szöveg: Nagyné Banadics Anikó
Kép: Unsplash – Vehofsics Erzsébet