A fenntarthatóság otthon kezdődik: keressünk fantáziát, hasznot a régiben!

Volt időszak, amikor szinte ferde szemmel néztek azokra, akik a másoknak már elnyűtt, vacak, régi, használaton kívüli, kihajított tárgyaikban fantáziát láttak, mert hazavitték azokat és újjávarázsolták, vagy más értelmet adtak a kihajítottaknak. Ma már nem ciki, hanem egyenesen trendi összeszedni azt, ami másnak már nem kell, hogy újrahasznosítsuk azokat. Mégpedig azért, mert amellett, hogy spórolhatunk, így is óvhatjuk a környezetünket. Kezdjük kicsiben, nézzünk körül otthon, mi az, amit használhatnánk máshogyan! Vagy, amire nincs szükségünk, annak keressünk új tulajdonost. 

Az újságíró gyakran abból merít témát, ami felkelti az érdeklődését vagy vele is megtörténik. Az újrahasznosítás számomra pont egy ilyen téma. Egészen kicsi korom óta foglalkoztat. Talán azért, mert az édesapám és az öcsém nagy „guberálók” – szeretik összeszedni a sérült, nem működő dolgokat azért, hogy azokat rendbe rakják, megszereljék. És mert az anyai nagyszüleimtől azt láttam, hogy eleve nem is nagyon dobáltak ki semmit. Mert minden jó volt valamire.

Ez a kétféle mentalitás egy időben szinte cikinek tűnt. Hazavinni valamit az utcáról, a kuka mellől, és nem kidobni a régit nem éppen volt tetszetős. Ahogyan az sem, hogy a régi használati tárgyakat bevetették, ahelyett, hogy újat és szépet vettek volna. Ma ez már szerencsére nem így van. Mert nekünk, embereknek be kellett látnunk, hogy a mindent elborító szemétbe lassan belefulladhatunk. Tehát jobb, ha csak abból veszünk vadonatújat, amiből muszáj. És megtanuljuk nem csúnyának látni azt, ami kissé, sérült, kopott. Illetve továbbadni azt, ami nekünk már nem hasznos, annak, akinek igen.

Játékok a múltból

Van egy játékkutyám, annyi idős mint én. Kicsit öregebb. Morzsit már akkor megvette nekem az édesanyám, amikor még csak az ő hasában voltam. Morzsi még most is megvan. Erősen leharcolt szegényem. Évek alatt többször kapott új fület-farkat. A fiamnak nagy kincs, hogy meg van az édesanyja gyerekkori játéka. Ahogyan nekem is nagy kincs volt az a pár játék, amik még a szüleimé voltak.

A kérdésre, hogy mi lesz azokkal a játékokkal, amiket a fiam majd kinő, már akkor kerestem a választ, amikor még csak vártam a kisfiam érkezését. A kérdés azért fogalmazódott meg bennem, mert nagyon sok kismama-baba holmit kaptunk már a legelején. Ami egyáltalán nem volt az ellenemre. Engem nem zavart, hogy használtan kaptam dolgokat. A legkényelmesebb kismama ruhákat már Andrea barátnőm és Anna, a sógornőm, már bejáratták. Emlékszem, mindössze két dolog volt, amiben ragaszkodtam az újhoz. Ez a fiam kiságya és a többfunkciós babkocsija volt.

A kérdés, mindig, ma is aktuális, hiszen a gyerekek hamar kinőnek ruhákat, bútorokat és játékokat. Mi legyen ezekkel a holmikkal? Megőrizzem majd az unokáimnak, vagy ajándékozzam el azokat, esetleg adjam el, hogy azok árából újat vegyünk? A fiam most 11 éves, vannak babajátékai, ruhái, amiket megőriztünk, mert így kérte, van, amit elajándékoztunk, és van olyan is, amit eladtunk, amiből neki vettünk új dolgokat. Ilyen volt például az Anna-Peti-Gergő könyvsorozat, aminek árából új könyveket vettünk, illetve az ágya. Minden korábbi ágya árából újat vásároltunk.

A fiam, már ebbe szocializálódott, hogy nem kell mindent kidobni, amire nekünk nincs már szükségünk, hanem továbbajándékozzuk vagy eladjuk azokat. Fantáziát lát abban, hogy gazdát cseréljenek a holmik, akár ő kapjon olyan dolgokat meg, amire másnak már nincs, de neki éppen szüksége van.

Újrahasznosítás

Az anyai nagymamám ma nagyon trendi lenne, ő tulajdonképpen egy nem tudatos DIY fan volt. A DIY, a Do It Yourself rövidítése, ami nyersfordításban annyit takar: „készítsd el magad”, hazánkban talán a kreatív hobbi kategóriájában lett igazán népszerű eleinte, de ma már az élet számos területére betört.

A nagymamám színházi varró- és öltöztetőnőként megtanult kreatívnak lenni, azokból az akár szűkös kellékekből és anyagokból átalakítani a legkülönfélébb jelmezeket, amik a rendelkezésére álltak. Ez a mentalitását otthon is láthattam tőle. A hétvégi telken például, bármiben felfogta az értékes esővizet: lavórokban, fazekakban, dézsákban, hogy később azokkal locsolja a mézédesre érő epret, a kerti virágokat, és azzal öblítsük le a hajunkat mosás végén, mert az esővíztől szép fényes lett a haj. Az egyik számomra legkreatívabb megoldása az volt, amikor évekig összeszedte a mások által kirakott, akár kissé kitört ablaküveg kereteket, amiből később, az asztalos nagypapámmal üvegházat építettek a zöldségeknek. Azóta vágyam egy saját kert és üvegház.

Fantáziát látott a nagymamám a hétköznapi dolgokban is. Sosem dobtuk ki, egész évben gyűjtöttük a joghurtos poharakat, amik akkor még nem kör, hanem téglalap alakúak voltak, hogy minden tavasszal abba vesse el, és keltesse ki a különféle magokat, palántákat. Az üvegekkel sem volt másként, azok kellettek a lekvárnak, a befőttnek, a nagypapa műhelyébe a ragasztónak, a festékeknek, különféle pácolajoknak, na meg nekem a krumplibogár gyűjtéshez. Minden reggel és este a vödörbe szedtem őket, hogy utána a mosogatószeres vízzel teli üvegben örök álomra szenderüljenek a kártevők.

Keressünk fantáziát, hasznot a régiben!

Sosem felejtem el, amikor az öcsém egy zacskó szeméttel ment le a kukatárolóba, és egy televízióval érkezett fel. Az első szériás plazmatévék egyikével. Nem működött és a gazdája kihajította. A történethez hozzá kell tennem, ez nem hazánkban történt, hanem Svédországban, és nem most, hanem cirka húsz éve. Azon az estén meg is szerelte, és lett egy új tévéjük. Az apukámmal együtt mindketten szeretnek bolhapiacra járni. De a testvérem párja is. Anna az egyik alkalommal, a hétvégi bevásárlásról egy öreg szekrénnyel állított haza, útközben beugrott a bolhapiacra is. Náluk is nem egy olyan tárgy van, ami egyébként régi, mégis előszeretettel használják. Vagy dísze az otthonuknak: régi kartondoboz bőröndök, vázák, bútorok.

Ez a szemlélet bennem is megvan. Külön örülök annak, hogy manapság már egyre inkább nem ciki, ha az ember képes a régiből újat varázsolni. Felújítani a régi bútorokat, ahelyett, hogy újat vennének, sőt vadászni az olyan darabokra, amiket fel lehet újítani. Kimondottan divat antikolt, használt, kopott színre újrafesteni, és így felújítani a régi bútorokat. Mert az új bútorok között egy-egy régi darab kimondottan stílusossá tud tenni egy-egy helyiséget. Minden nyáron, amikor jól szellőztethető a lakás, magam is átalakítok vagy felújítok egy bútort.

Elfogadom, vagy hazacipelem azt, ami másnak már nem kell, de én magam fantáziát látok benne. Legutóbb, napokig szemeztem egy kávéházi reklámtáblával, amit a fűbe, az elkerített kukatároló mellé raktak le, az utcán. A harmadik napon, amikor reggel a fiamat kísértem be az iskolába, megbeszéltem vele, ha délután, az órái után is még ott áll a reklámtábla, akkor hazavisszük azt. Így lett saját kávéházam otthon az ebédlőben, betettem a komódra a kávéfőző mögé. Pont olyan, amilyeneket a lakberendezési újságokban láthatunk.

A fenntarthatóság otthon, a saját fejünkben kezdődik: ha fantáziát, hasznát keresünk a régiben! Vagy, ha valamire már nincs szükségünk, akkor úgy szabadulunk meg tőle, hogy másnak öröme lehessen benne. Felajánljuk olyannak, akinek szüksége lehet rá, ki esszük a kuka tetejére, vagy mellé – Elvihető! felirattal vagy megpróbáljuk eladni. A különféle online bolhapiacoknak pont ezért van keletjük: gazdát cserélhetnek azok a holmik, amiket nem kellene csak azért a kukába hajítani, mert a tulajdonosuknak már nincs szüksége rá.

Szerző: Polgár Ágnes
Kép: https://www.thespruce.com/