Egy rendhagyó év vége felé: sosem lehet tudni mi történik (a jövőben)

Sosem lehet tudni mi történik a jövőben. Ez a mondat egy film befejezése volt. Tulajdonképpen egy örökéletű igazságot fejezett ki. És szerintem tökéletesen ráillik mindannyiunk életére. Mert ki tudhatná a jövőt? Legalábbis mi földi halandók közül? Nagyjából senki. Tehát, jobb ha maradunk annál, hogy sosem lehet tudni mi történik a jövőben. Arról, hogy ebben az évben mi lesz, tavaly ilyenkor még nem volt sejtésünk. Nem számítottunk minderre. Ahogyan most sem tudjuk még, mi lesz jövőre. Egy biztos: sosem lehet tudni mi történik. Jobb, ha tartjuk magunkat ehhez. És nem muszáj negatívan értelmeznünk ezt, sőt! Vegyük ezt pozitívan!

Ez a gondolat, hogy sosem lehet tudni mi történik majd, ez napok óta foglalkoztat. Valahogy pozitívummal tölt el. Annak ellenére, hogy ez az év nem bővelkedik a pozitív meglepetésekkel. Sőt. Mindannyian rengeteg negatív élményről számolhatunk be, éltünk át változásokat, kevesebb- több veszteséget. Amivel meg kellett és kell birkóznunk, élnünk kell tovább.

A szokásainkon túl

Tulajdonképpen nem akartam írni a filmről ajánlót, bár miért is ne tenném, a Wolkenbruch különös útja egy siksze karjaiba című vígjáték most igazán jól jöhet bárkinek. Michael Steiner bájos és nagyon üdítő vígjátéka Thomas Meyer a filmmel azonos című könyve alapján készült, abszolút jó kikapcsolódást jelent. A Netflixen érjük el. A történet az ortodox zsidó fiatalember, Mordeháj Wolkenbruch történetét meséli el. Az egyetemista Mordeháj, akit mindenki Mottinak szólít, eddig mindig mindent kötelességtudóan megtett, amit az édesanyja parancsolt neki. Igazán jó, kötelességtudó gyerek volt, hangoztatja az édesanya többször is.

A hangsúly a jelenen van, azon, hogy Motti eddig a pontig volt jó fiú, mert most a Máme elérkezettnek látja az időt arra, hogy feleséget szerezzen fiának, és sorra kezdi bemutatni a szóba jöhető jelölteket. Persze az olyan jelölteket, akik neki felelnének meg, és nem a fiának. Ezért most Motti fellázad, és saját útját kezdi járni. Ami persze nem tetszik a Mámenek. Motti eddig volt csak jó fiú. Innetől mesüge lesz és tróger. Mert a Mámének az pláne nem tetszik, hogy Motti egy nem zsidó lányba szeret bele.

Ettől a kedves Máme teljesen bezsong, magán kívül lesz, Motti viszont elindul az önállóság és a függetlenség felé, félre téve mindent, ami értékrend szerint eddig élt. Nem érdeklik a szokások, nem érdekli, hogy neki zsidó lányt kellene választania. Nem érdekli, hogy neki meg kellene nősülnie. Most máshogy akar élni, mint kellene.

Az új lehetőségek megélésében Silberzweig asszony barátsága is segíti, a nőt a munkája során ismeri meg, Motti az édesapja biztosító társaságában dolgozik, a beteg asszony végrendelkezését Motti vezeti.

Ezen az úton a legtöbben végigmegyünk kamaszon, fiatalként, de csak azért, hogy visszatérjünk arra a kitaposott ösvérnyre, amin elindítottak a szüleink, csak éppen már más tempóban haladunk, és akár bőven teszünk kitérőt is. Ebben van bizonytalanság, kétkedés, lázadás, dac, útkeresés, és másként látás is, friss, új szemlélet is. Így leszünk túl a szokásainkon.

2020 az alkalmazkodás éve

Mottinak sok minden új. Beszélgetni egy lánnyal csak úgy, felügyelet nélkül. Egy nem zsidó lánnyal pláne az. Meginni vele egy alkoholos italt teljesen ismeretlen. Nem kóser szaküzletben új szemüvegkeretet venni is rendhagyó. Leborotválni a szakállat, más trendi ruhát hordani is. Levenni a sábeszdeklit és eldugni azt, teljesen kivételes.

Motti nehezen alkalmazkodik az új körülményekhez. Nem is tudja ezt nyugodtan tenni, csak lázadva. Hiába, a szokásaink, amit a szüleinktől kapunk, nehezen feloldhatóak. Motti édesanyja nem is nagyon engedi, hogy Motti kinyíljon. Mindennek úgy kell lennie, ahogyan ő elképzeli azt. Nem könnyű a gyerekének lenni. Sok anya ilyen. Sok ember ilyen. Ők nehezen alkalmazkodnak az új dolgokhoz.

Eltérve most Motti történetétől, térjünk vissza a saját jelenünkre. Ez az év mindannyiunknak megtanította, hogy sosem lehet tudni mi történik a jövőben. És azt is megmutatta ez az év, hogy mindabban ami történik velünk, abban saját magunknak kell helytállnunk. Persze vagyunk egymásnak családtagok, jó barátok, de mégis mindenkinek elsősorban magát kell feltalálnia egy-egy rendkívüli helyzetben. Márpedig ez a 2020 ilyen. Rendkívüli év.

A második világháború óta ez az első olyan globális esemény, ami mindannyiunkat érint. Csak éppen máshogyan éljük meg. Másként alkalmazkodunk a történésekhez. Másként éljük meg a járvány tudatát, a maszkviselést, a megszorításokat, a karantént, máshogyan éljük meg mindazt a lemondást, amivel a legtöbbünknek most számolnia kell. Minél rugalmasabbak vagyunk, annál jobban tudunk alkalmazkodni.

Sosem lehet tudni mi történik

Említettem az írásom elején, hogy sokat foglalkoztat a napokban ez a gondolat: sosem lehet tudni mi történik. És hogy erre fel kell készülni, azaz erősíteni kell magunkat arra, hogy a rendkívüli helyzetekhez tudjunk alkalmazkodni. Mégpedig jól, könnyen.

Én régóta teszem már ezt. Tudatosan. A fiamat is tanítom arra, hogyan legyen a lehető legrugalmasabb. Mert érzékeny gyerek. Nem könnyű neki vennie a hirtelen kanyarokat. Tudom, én is érzékeny vagyok. Pont ezért tudom, hogy ez szükséges, meg kell tanulni könnyen alkalmazkodni. Mert sosem lehet tudni mi történik. Ám azt is meg kell tanulni, hogy a történések nem csak negatívak előjelűek lehetnek.

A változások, az új dolgok nem feltétlenül kellemetlenek, rosszak, tragikusak, fájdalmasak. Ellenkezőleg: lehetnek kellemesek, jók, szépek, örömöt- boldogságot hozóak. Ha ezt tudjuk, akkor kevésbé félünk attól, ha valami nem úgy van, ahogyan mi akartuk, mi elképzeltük, ha valami rendhagyó történik, ha nagy a nyomás, ha folyamatosan nagy a nyomás. Mint idén.

Erre gondoltam akkor is, amikor hat órakor, hazafelé a bevásárlásból arra lettem a sötétben figyelmes, hogy kisgyerekekkel vannak a szülők a játszótéren. Mosolyogtam. Arra gondoltam, de’ sokat vittem én is a fiamat este a játszótérre. Mert a kis esti szaladgálás kellőképpen lefárasztotta ahhoz, hogy időben tudjon aludni. Olykor kellenek ezek a változások. Jót tesznek.

Egy rendhagyó év vége felé

Így most decemberre sokféle hagyományunkat „felrúgtam”. A hónap első hetében, már Mikulásra megkapta a fiam az egyik ajándékot a karácsonyi listájáról. A Mikulás tette a kitérőt magyaráztam, de igazából csak én akartam már nagyon örömet szerezni a fiamnak. A második héten megettük az összes szaloncukrot, pedig csak 24-én szoktam elővenni. A karácsonyfát pedig a hónap harmadik hetében már felállítottuk, mert úgy éreztük erre idén így van szükségünk. Erről ITT olvashat.

Hogy ez mind így volt jól, arról tulajdonképpen a film végén Motti szavai is biztosítottak. Hiszen mosolyogva mondta: sosem lehet tudni mi történik (a jövőben). És én ebben akarok bízni. Sosem lehet tudni mi történik a jövőben, ami lehet jó is. Nem csak rossz. Silberzweig asszonytól tanulta Motti, és én is: amikor a dolgoknak vége van, akkor úgy helye lesz az újaknak.

Amihez már csak jól kell tudnunk alkalmazkodni. Akár úgyis, hogy rendhagyóak vagyunk.

Szerző: Polgár Ágnes
Kép: Netflix