Idén a karácsony is érkezhet hamarabb, Instagramra a karácsonyfával!

Megannyi szólás-mondást ismerünk. Nehéz, különleges helyezetekre is. Mi is levonhatjuk a magunk tanulságát arról, ami idén történt. Benyomásunk az, ami segíthet utat mutatni arra, hogyan és merre haladjunk tovább. Egy-egy gondolatot akár szólássá is tehetünk a magunk biztatására. Én így tettem, amikor el kezdtem díszíteni a fenyőt december 13-án, miután annyi inspiráló insta képet nézegetve, eldöntöttem, nem várok tovább. A magamban álmodott idillt igenis megteremtem, hogy ezzel is segítsek a szívünknek és lelkünknek könnyebben megélni a jelen helyzetet.

December 13-a, a téli napforduló ideje, az év legsötétebb napja, ekkor a legrövidebb a nappal, és a leghosszabb az éjszaka. Ezen a napon a múlt embere számtalan hiedelemtől tartva különféle szokásoknak tett eleget, hogy távol tartsa magától mindazt, ami számára nem jó, kellemetlen, ijesztő, veszélyes vagy egyenesen a halálát jelentené.

Úgy érzem, a ma embere tulajdonképpen már egy éve él december tizenharmadikában: kellemetlen, ijesztő, veszélyes és egyenesen az egészségünkre, az és életünkre törő veszélyben. Amiben, mindannyian másként éljük meg a mindennapokat, a most tartó hanuka ünnepét, vagy várjuk a közeledő karácsonyt.

Idealizált insta-világ

Az Instagram közösségi oldalon inkább a képeké a főszerep, mint a szövegé. Az ott található fotók között éppen úgy találunk nem túl látványos, viszont nagyon is az egyszerű, valóságot mutató képet, ahogyan attól szöges ellentétben álló, hamisságot tükröző fotót is. Mindez lehet ügyetlenül vagy véletlenül elkapott pillanat, egyszerűen és szépen alkotott, avagy nagyon is beállított, mesterkélt művek. Engem, szinte mindegyik megérint valahogy, és többnyire inspirál. Csak éppen másként, másra.

Ebben a kaotikus világban nekem jól esik naponta egyszer-kétszer instázni. Gyönyörködni, mosolyogni, örömet lelni, jóízűen nevetni, elcsodálkozni, kicsit irigykedni, vagy ellenkezőleg nagyon nem irigykedni, valamiért.

Például a túlidealizált képekért. Azokért nem irigykedem, és nem is bosszankodom azon, vajon, miért lehet jó ez valakinek, ha láthatóan szebbnek mutatja mindazt, amiben él, ami körül veszi, amiben mozog, dolgozik. Még csak ki sem nevetem. Helyette megértem. Megértem, hogy ebben az örökös december tizenharmadikában, ebben az állandósulni látszó sötétségben szüksége lehet az idealizálásra. Megértem, mert tulajdonképpen nekem is szükségem van rá.

Persze az más kérdés, mi van azokkal, akik mindig is ezt tették. Akiknél minden mindig tökéletes, még a rendetlenség is az otthonban, a konyhában, a dolgozó szobában, az autóban, az öltözködésében, a sminkben, a magukat körülvevő családban és szerelemben, a macska almában vagy a tyúk óljában. Lehet nincs is kérdés, velük sincs más. Erre van szükségük. Idealizált világba burkolódzni. Ők már a koronavírus nélkül is csak azt szeretnék volna megörökíteni, ami éppen szép az életükben.

Hogy ez nem a valóság, mert nem lehet mindig minden tökéletes? Persze, hogy nem lehet mindig minden tökéletes, és mégis: dehogynem! Ha tökéletes nem is, pont jó még lehet! Mégpedig úgy, hogy ami éppen nem jó, nem szép, nem tetsző, fájó, idegesítő, rosszérzést okoz azt elkönyveljük, hogy így van, ez van, de mi akkor is csak a szépre és jóra koncentrálunk. Arra, ami már pont jó. És arról készítünk pillanatképet. Vagy arról, amilyen képben szeretnénk magunkat látni.

Legyen hó, legyen már karácsony!

Hetek óta másra sem tudok gondolni, minthogy jöjjön már el a karácsony. Valahogy egyre jobban azt érzem, a családomnak szüksége van mindarra a karácsonyi szépségre, amit az ünnep adhat. Ami a reményt erősítheti bennünk: igenis létezik a csoda, még a veszteségeink ellenére is.

Legyen hó! Legyen hó! Olyan lelket mozdító! Bár tudnám azt, hogy mi lesz itt még. Jöjjön száz orkán. És közben a szívemen ül a jég – dúdolom magamban folyton folyvást a Jégvarázs dalát.

Ami akkor kúszott be az agyamba, amikor november első hetében megláttam az Instagrammon az első adventi, első karácsonyi ihletésű képet, videót. A legelső egy havas táj volt északról. Egy verandát mutatott a skandináv fehér ház bejáratánál. Videó is volt mellé: sűrűn havazott. Majd megpillantottam máshol egy kávét, már nem tejszínnel és fahéjjal, hanem rengeteg pillecukorral a tetején. A háttérben nem a szokásos őszi tök állt narancs vagy fehér színben, hanem a szárított narancskarikák, a mézeskalács és a fenyőtoboz. Egy-két napon belül szaporodni kezdtek ezek a finoman télbe, adventi ünnepbe, majd a karácsonyba forduló hátterek, színek és végül maga a téma is.

Egyre több lett az adventi gyertyasor vagy koszorú, az adventi aprósütemény, a rénszarvasos pulóver, a fenyőág, az üveggömbök, a tojáslikőr, a karácsonyi fényfüzér, a hó, a Mikulás, és november végére már teljes fényükben pompáztak a karácsonyfák ott is, ahol nem hagyomány december elején fát állítani, ennek csak karácsony napján jönne el az ideje.

Minél több idilli karácsonyi képet láttam, és minél rosszabb híreket kaptam, annál jobban erősödött bennem az érzés legyen karácsony hamarabb! Mintha csak a karácsony ünnepe véget vethetne az állandó baljóslatú érzésnek, amiben mindannyian élünk hónapok óta.

Idén a karácsony is érkezhet hamarabb!

Így december 13-án engedtem ennek az egyre jobban bennem eluralkodó érzésnek: nem várok tovább arra, hogy nálunk is idilli legyen a kép, hanem megteremtem magamnak, magunknak azzal, hogy nálunk mától pedig karácsony lesz! Legalábbis, ami a karácsonyfát illeti, mindenképpen. Mert miért ne érkezhetne hamarabb a karácsony?

Így amikor feltettem a kérdést a fiamnak (11,5 éves) szerinte szüksége lenne Jézuskának és az angyaloknak földi segítségre – azonnal rávágta, hogy igen, hiszen mi is annyi mindenért imádkoztunk és imádkozunk mostanában, ennyi csodának nehéz eleget tenni. Megbeszéltük, a fizikai segítségen túl, miszerint felállítjuk a karácsonyfát mi magunk, talán még úgy is segítünk Jézusnak, hogy a szép környezetben, könnyebben nyílunk meg az imáinkban, és leszünk hálásak felé. Ami mostanában egyre nehezebben megy mindkettőnknek.

Ma egy nappal később, hogy már áll a karácsonyfánk a nappaliban, az otthonunkat betölti a karácsonyi hangulat, úgy érzem, ez volt a lehető legjobb, amit tehettem, hogy nem vártam tovább, és a magamban dédelgetett képet igenis megteremtettem előbb, annak ellenére, hogy napokig küzdöttem magamban, helyénvalóan cselekszem vajon, vagy sem.

Mert úgy látom, ebben a kaotikus helyzetben megteremteni magunkban a számunkra legidillibb képet igenis egy jó út lehet arra, hogy a lehető legjobban keveredjünk ki abból a nehézségből, amiben benne vagyunk. Ha csak azért is örülünk annak, amink van, ha minden szépséget magunk köré emelünk, ha igyekszünk legalább a szűk környezetünkből kizárni mindazt, amit bánatot, fájdalmat okoz, és inkább arra fókuszálni, ami szépet, örömöt, boldogságot, jó hangulatot teremt. Még akkor is, ha ez a kép, már-már túl idilli. Ám legyen!

Nem lehet abból baj, ha hamarabb állítjuk fel a karácsonyfát, mert az érzelmeink úgy kívánják, ha úgy érezzük, így sokkal nyugodtabbak, újra reménnyel töltekezve vagyunk. Mert szükségünk van arra a csodára, amit a karácsonnyal kötünk össze, és amiért nem győzünk imádkozni. Amondó vagyok, nyugodtan tartsuk magunkat ehhez a gondolathoz, akár szólást is gyártva belőle: Idén a karácsony is érkezhet hamarabb!

Szerző és kép: Polgár Ágnes