Az önállóság kulcsát a szülő a gyerek kezébe adhatja, de el is veheti tőle

Krízis, válsághelyzet van. Hónapok óta. Ebben, így kell most helyt állnunk, élnünk az életünket. Mindannyiunknak tudni kell alkalmazkodni a rengeteg változáshoz. Amihez az önállóság nagy segítségünkre lehet. A gyerekeknek sem árt, ha könnyebben feltalálják magukat a nem várt szituációkban.

Kamaszodik a gyerekem, és egyre jobban látom, hogy milyen nagy szüksége van az önállóságra. Írhatnám azt, hogy ha az ön gyereke már bőven nagyobb, már felnőtt, avagy még jóval kisebb, akkor nyugodtan lapozzon tovább, ne stresszelje magát, hogy mit ronthatott el, vagy ellenkezőleg mit ronthat még el a gyereknevelésben. De nem mondom, mert az önállóságra mindannyiunknak szüksége van minden korban. Felnőttként is.

Meg különben is, kár ezen stresszelni magunkat, mit ronthatunk el szülőként. Valamit egészen biztosan, hogy nem jól csinálunk. Nem lehet mindig mindent jól csinálni. Ugyanakkor, szerintem, aki aggódik azon, hogy elronthat valamit a gyerekén, az már fél

siker, hiszen gondolkodik, keresi a jó utat. 

Példát mutatva ezzel az önállóságra. Merthogy akadályok mindig vannak és lesznek, amik átugrásában nem mindig tudunk segíteni. Azért sem, mert nem vagyunk mindig a gyerek mellett. Én sem voltam ma a fiam mellett, amikor egy hirtelen akadállyal találta szemben magát. Pont ebből volt a baj, hogy nem voltam ott. De szerencsére feltalálta magát. 

A bátorság volt a kulcs

Ez az akadály más volt, mint az eddigiek. Ahogy növekednek a gyerekek a megoldandók műfaja is változik. Hatalmasodnak. Sokszorozódnak. Amikor még a hátáról a hasára akart fordulni, akkor rá kellett jönnie, hogy a keze hogyan ne akadályozza, hanem segítse inkább a mozgásban. Én meg csak néztem, és azzal segíttetem neki, hogy nem nyúltam oda, hagytam maga jöjjön rá a hogyanra. Kicsit hőbörgött ugyan, de amikor végül átfordult, a meglepetés öröme mindenben kárpótolta.

Persze vannak dolgok, amiben igen kell segíteni, nem nézhetjük végig, hogy totyogósként magára rántson a terítővel együtt egy üveg vázát, mert még nem éri fel az asztalt. Vagy én nem hagyom, hogy a gerince sérüljön az örökös cipekedéstől, inkább viszem a mázsás iskolatáskáját. Persze csak addig, míg nem találkozunk vele egykorúakkal. A kezemet is elengedi akkor – amit nem feltétlenül én fogok már – ha ismerős van a közelben. Aminek én örülök, mert ez is az önállósodását segítheti. 

Egyébként már van saját kulcsa az otthonunkhoz, pont azért, ha egyedül menne haza. Amit most először kellett használnia is. Ebből volt ma a baj. Mert eddig, ha egyedül is ment haza, én mindig otthon vártam, így nem neki kellett ajtót nyitnia, vagy ha gyakoroltunk is, mellette álltam. Egészen máig. Ma is elé mentem, hogy ne kelljen cipekednie. Előtte bevásároltam pár dolgot, de az önkiszolgáló pénztárnál megcsúsztam kicsit. Sietségemben begyűrtem a blokkot a szatyor aljára, amit nem találtam akkor, amikor ki akartam jutni az üzletből. Márpedig a blokkon lévő vonalkód nyitja a kaput. 

Ez a pár perces közjáték elég volt ahhoz, hogy a gyerekem ne várjon rám, és egyedül induljon haza a suliból. A boltból az iskolából vezető út, nem egyezik az iskolából hazavezető úttal, így nem is találkozhattunk össze. Még hívni sem tudott, mert a mobilját otthon hagyta. Viszont bejutni sem tudott a lakásba, a speciális kulcs nehezen adja magát. Egy szomszédtól kért segítséget az ajtó nyitásához. Önálló volt, feltalálta magát. Igaz mire hazaértem már teljesen megszeppent, hogy a telefont sem veszem fel a nagy loholásban. Önállóság ide vagy oda, a fél világot tárcsázta, hogy másokon keresztül utolérjen. 

Az önállóság senkinek sem árt

Nagy ijedtégen van túl, de mégis nyertesen, hiszen önállóan megoldott egy akadályt. Egy olyan akadályt, amin egy nagyobb gyerek, egy felnőtt csak legyinthetne, ez semmiség, ennél nagyobb dolgok lesznek még. Így van! De tudjuk, hogy minden ilyen lépés igenis számít, amikor először történik meg velünk valami új, valami más, valami, amivel átlépjük a saját határainkat.

Mert az egész életünk erről szól. Akadályok, buckák, komfortzónák, korlátok, problémák, megoldandók, újdonságok, váratlan helyzetek, fordulatok, kellemetlen meglepetések, drámák, keserédes vígjáték elemek kúsznak folyton a képbe. És a baj sokszor nem csak abból adódhat, ha a gyerek nem elég önálló, hanem abból, hogy a szülő saját maga sem az. Így, nemhogy nem tudja a gyereket arra tanítani, hogy ügyesen megoldjon egy akadályt, vagy ne csináljon a semmiségből problémát, merje élni az életet, bátor legyen és küzdő, hanem hátrálttaja is még a gyereket. Miben? Hogy felnőjön. Kirepüljön. Boldoguljon. Éljen! Mindezt időben. Nem lekésve a saját életéről, a szülei életét élve. Úgy, ahogyan azt a szülők elé leteszik, ne adj’ Isten megmondják, előírják!

Nem könnyű önállóságra nevelni a gyerekeinket, ehhez össze kell szorítanunk a fogunkat, olykor befogni a szánkat, nem szólni, nem figyelmeztetni, nem nyúlni és legfőképpen nem a gyerek helyett elvégezni, megoldani a dolgokat. Nem helyette eldönteni az életét. Azért, hogy az olyan rendkívüli helyzetekben, amiben már hónapok óta élünk, ők is könnyen, vagy legalább könnyebben tudjanak boldogulni. Nem tudjuk még mit hozhat a jövő. A boldoguláshoz az önállóság az egyik kulcs. Amit nem szabad elvenni a gyerekeinktől.

Szerző: Polgár Ágnes
Kép: Pexels