Jó estét! – Háromra: egy, kettő, három! Letetted, nem? Akkor….

Jó estét! 

Háromra: egy, kettő, három! Letetted, nem? Akkor…

Egészen kislány voltam, amikor már lett telefonunk. Vezetékes. Fővonal. Nem iker. Ami akkor azért nagy szó volt! Nem kellett senkivel osztozkodni a telefonvonalon, ha csöngött-csengett a készülék, csak bennünket kereshettek. A nagy, középső szobában volt a telefon, azt a szobát a nagyszüleim lakták. Mi az anyukámmal, az elsőszoba felől nézve, a bal oldali szárnyban voltunk. Hosszúkás szoba, benne a nagy fekete zongora, egy ideig mellette volt az ágyam. És a szoba másik végében egy ablak és az erkély ajtó. Ami kivezetett az öblös nagy kőfalas erkélyre. 

Gyakran játszottam az ablakban. Amikor az apukámra vártam, aki rendszeresen nem jött értem. Vagy igen, de több órás-napos késéssel. Akkor nem haragudtam rá. Csak később, fiatal felnőttként. Ma már megint nem. Megértettem. Elfogadtam. Ő talán nem nőtt fel még arra azzal, hogy szülő lett, amikor én a világra jöttem. Az anyukámnak kellett. Akinek csak egy kérése volt a telefonálással kapcsolatban, ha én veszem fel a telefont. Akkor az apukám ne nekem mondja, hogy mikor jön, mert míg nem érkezik meg, addig én az ablakba ülve várok rá. 

Az ablakban, a párkányon, és az alá felszerelt széles radiátoron rendezkedtem be. Párna, pokróc, ha hűvösebb volt, játékok. Sehogysem tudtak onnan leimádkozni, semmilyen más játékkal sem. Nem, mert vártam az apukámat. Figyeltem az autókat. Akkor még csak óránként haladt el egy-egy. Az apukámnak Mercédesze volt. Fekete. Vártam a fekete autót. Vagy mást, olykor mással érkezett. 

Vagy nem. Nem érkezett. Helyette a telefon szólt. Amit, ha csörgött, felszabadott vennem. De csak úgy, hogy szépen bemondtam, milyen lakást hívott a másik fél, köszöntem és bemutatkoztam. Mert vártam az apukámat, vagy a hívását. Ha megszólalt a telefon, mint akit puskásból lőttek ki, úgy pattantam le az ablakból és rohantam át, a nagyszüleim szobájába felvenni a fekete tárcsás telefont. Hátha az apukám keres engem.

Az apukám, aki mindig annyira, de annyira hiányzott, hogy sosem tudtam letenni vele a telefont. És ő játszott velem. Talán lelkiismeret-furdalásból, talán mert szeretett, talán mert akkor annyit tudott csak adni: – Háromra: egy, kettő, három! Letetted?

És egyszerre nevettünk bele a készülékbe: – Nem! Akkor újra, háromra: egy, kettő, három! Letetted? Perceken és éveken át játszottuk. És olykor még ma is. A legtöbbször ez jut nekünk, na meg újabban a facetime. Ilyen az, amikor apa és lánya távol, nagyon távol él egymástól. 

Szerző: Polgár Ágnes
Kép: Pixabay