Jó estét! – Hálával teli szívünket nem onthatjuk rá mindenkire

Jó estét!

Hálával teli szívünket nem önthetjük rá mindenkire

Minden egyes nap várok egy bizonyos telefonhívást. Eddig délután vártam rá, újabban délelőtt esedékes. Egy családtagunk egészségügyi állapotában remélünk változást. Eleinte az órák teltek csigalassúsággal, majd a napok és most már heteknél tartunk. Hetek óta tart az őrjítő várakozás.

A telefon persze a nap más és más időpontjában is többször megszólal, és én minden egyes csengetésnél bizakodva összerezzenek, hogy most, most már valami jó hírt kapok. Mert kevés a jó hír, a bíztató, de már az is bíztató, hogy nincs rossz hír.

Így telnek most a napjaim és heteim. Ésszel tudom, hogy az élet közben halad, és én teszem is közben a dolgomat, csak hát robot üzemmódban. Olykor kiesem a ritmusból, hogy hagyjam magamat alátemetni mindannak, amit érzek, és akkor elvonulok sírni és imádkozni, máskor meg ha kiesem a ritmusból, akkor figyelmeztetem magamat, hogy az életet élnem kell. Örülni a jó és szép dolgokért.

Például hálásnak lennem mindazért, amim van, ami körülvesz. Mert ésszel tudom, hogy hálásnak lenni szükséges. Nem csak a Teremtő felé. Hanem mindenki és minden másért, aki vagy ami valamit hozzátesz, vagy éppen elvesz valamit, amire szükségem van, vagy éppen már nincs az életemben. Kiveszi a kezemből, mert már nem szükséges nekem. Ésszel ezt tudni, hogy hálásnak szükséges lenni, és tenni a gyakorlatban, az nem ugyanaz.

Olykor úgy tűnik beleesünk abba a csapdába, hogy hálásabbak vagyunk valami ismeretlen újért, mint valami régiért, amiről már megszoktuk, hogy ott van. Talán pont azért, mert megszoktuk, hogy hűségesen ott van. Már akár évek óta. Megszokottan. Megbízhatóan. 

Hálával teli szívünket nem önthetjük rá mindenkire, körültekintőnek kell maradnunk merre, ki felé gyakoroljuk a megbecsülést. Nem szabad elfeledkeznünk arról, azokról, akik újra és újra megérdemelnék. 

Helgusnak-Ágitól

Szerző: Polgár Ágnes
Kép: Pexels