Kiscsillag felnőtt, majd dolga végeztével felsétált az égboltra

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis csillag. Úgy is hívták: Kiscsillag. Nagyon fiatal volt, éppen csak megszületett. Valahogy úgy magyarázták neki a nagyobbak, hogy tömegvonzás segítségével a világűr anyagaiból keletkezett, de persze ő ezt még nem értette. Fent lakott a többiekkel az égbolton, és kíváncsian lesett szét a nagyvilágban. Alig várta, hogy végre munkába állhasson, és bevilágítsa éjszakánként a gyönyörű égboltot.

Csakhogy ő, úgy, mint az óvodások, nem szeretett nappal aludni. (Mert ugye világos, hogy a csillagok mind aludnak nappal, hogy bírják az esti műszakot?) Ezért aztán minden este alig pislákolt az álmosságtól. Korholták is őt eleget. Ám hiába szorította csillogó kis szemét, hogy elaludhasson, bizony nem sikerült neki.

Bezzeg, mikor eljött az éj, már alig bírta nyitva tartani. Meg-megrebbent a fénye, de ragyogásról szó nem volt. Egyszer aztán megunta ezt az Esthajnalcsillag, és berendelte őt. Megdorgálta, és azt mondta neki, ha nem úgy viselkedik, mint a többiek, mennie kell!

– Mégis hová mehetnék? – kérdezte ijedten, és a szeme most a könnyektől ragyogott.

– Le a földre! Ott is van a csillagoknak elég dolguk. Neked éppen megfelelő lesz, hiszen ott mindig nappali műszak van! – mondta az Esthajnalcsillag. Majd elmesélte, hogy az embereknek időnként nagyon nagy szükségük van a csillagokra.

– Fontos feladat lesz rád bízva Kiscsillag! Beteg és szomorú gyermekeknek kell majd reményt adnod! Menne neked? – kérdezte az Esthajnalcsillag.

– Igen, igen! Meglásd, nagyon jól végzem majd a dolgom! – lelkendezett, miközben a fénye hirtelen bevilágította az egész égboltot.

–Ennek örülök! – mosolygott Esthajnal. Aztán felütött egy hatalmas könyvet, amiben azok a gyermekek voltak feljegyezve, akiknek vezérlő, vagy bátorító csillagra van szüksége.

– Nézd csak! Itt van ez a Boróka nevű kislány. Szegényke éppen beteg. Szomorúan fekszik egy kórházi ágyon, a szülei sehogy sem tudják felvidítani. Azt hiszem, ez éppen neked való feladat lesz! Menj, és adj neki annyi ragyogást, amennyit csak tudsz! – utasította Esthajnal Kiscsillagot.

Kiscsillag gyorsan megkereste Borókát, és óvatosan az ágya szélére ült. Elmondta, hogy miért jött, mi a feladata. Azt is elmesélte csacsogva, hogy ő bizony éjszaka mindig belealudt a ragyogásba, nappal viszont a többiek szemébe világított, és nem hagyta őket pihenni. A kislány jót nevetett a szeleburdi Kiscsillagon, és a délután már hamar eltelt a vidám beszélgetéssel. Este pedig összebújva aludtak, csak egy pici fény szűrődött ki a kórterem ajtaján.

Új barátja bíztatására Boróka felvette a harcot a betegség ellen, és egy-kettőre fel is gyógyult. Még sokáig együtt maradtak, egészen addig, míg a kislányból sudár nagylány nem vált. Kiscsillag is megkomolyodott, már nem az a mókás kis barát volt. Egy napon aztán kora este Esthajnalcsillag ismét magához hívatta a kis ragyogót. – Eljött az idő a búcsúra. Most már idefent kell folytatnod a szolgálatot! – mondta.

Kiscsillag szomorúan elköszönt Borókától, és felsétált az égboltra. Barátságuk azonban nem szakadt meg. Valahányszor segítségre vagy bátorításra volt szüksége a lánynak, csak felnézett az égre, ahonnan kis barátja hunyorogva biztatta őt. Azután egy augusztusi éjszakán, már egy fiú kezét fogva sétált a csillagos égbolt alatt. Amikor ezt meglátta Kiscsillag, végtelen öröm szállta meg a barátja boldogságát érezve, kis karjait kitárva azt érezte, röpülni támad kedve! Leugrott a helyéről, vidáman száguldott végig az éjfekete égbolton. A fiatalok épp feltekintettek az égre.

A fiú megfogta Boróka kezét, és azt mondta: – Nézd, hullócsillag! Kívánjunk valamit! A lány pedig boldogságot kívánt mindkettőjüknek, és ezután szíve mélyére rejtette örök barátja emlékét.

Szerző: Nagyné Banadics Anikó

Kép: Unsplash