Az egészségünk a legnagyobb kincsünk: csak másokat nem érdekel

Nem véletlenül foglalkoztat mostanában olyan nagyon az egészségügy, hogy írnom kell róla. Bárcsak ne így lenne! Az egészségünk a legnagyobb kincsünk. A miénk. Ha bármi történik vele, nem tudhatjuk, hogy ki, mikor és hogyan segít nekünk. Egy újabb elkeserítő történet arról, hogy mi történik manapság az egészségügyben.

Ha egészségesek vagyunk, mindenünk megvan. Annyira evidens, hogy sokan nem is gondolnak rá, amíg nem történik valami. Nem a náthára gondolok. Vagy a manapság olyan sokat emlegetett koronavírusra. Hiába most ez utóbbi az egészséggel leggyakrabban együtt felhozott betegség, azért van bőven más is, ami az egészségünk ellen tör.

Tehát az alap, hogy egészségesek vagyunk. Fel tudunk kelni az ágyból. Tudunk járni, autót vezetni, magunktól vesszük a levegőt, nem felejtünk el mindent. Mindegy, hogy milyen életkorban, az egészségünk romlása mindig váratlan. Ilyenkor számítanánk segítségre. Az orvosoktól, az egészségügytől. Valakitől, aki ért hozzá. Saját magunkat nem gyógyíthatjuk meg.

Csak egy történet

Szerintem mindenki bőven tudna olyan történetet mesélni a saját, vagy közvetlen családja életéből, amelyek az egészségüggyel kapcsolatosak. És ezek között valószínűleg bőven van negatív kicsengésű. Például szólhatnak a méltatlan ellátásról, amikor beteg – emellett esetleg még idős – embereket várakoztatnak órákig az üres folyosókon.

Nemtörődöm hozzáállásról, amikor nem hiszik el a páciensnek, hogy fáj, mert az nem lehetséges. Amikor ide-oda küldözgetnek, mert nem tudnak mit kezdeni a panasszal. Nem tájékoztatnak az állapotunkról, a lehetőségeinkről. Miközben a fájdalom nem múlik. Ilyenkor érezhetjük azt, hogy nem akarnak segíteni nekünk. Meg sem hallgatnak. Nem törődnek velünk. Ember az emberrel viselkedik így. Nem csak állami, de magánrendelésen is. Persze biztosan létezik ellenpélda is, s olyan jó lenne arról is hallani.

Nemrégiben én is megírtam a saját történetem Kiszolgáltatott helyzetben a vizsgálaton: az orvos legyen ember is címmel, amelyben egy helyettes háziorvos olyan megalázóan viselkedett velem a rendelésen, hogy zokogva rohantam ki az ajtón. (Ezt a történetet ITT olvashatja). De ezt a cikket most egy másik történet ihlette. Az édesapám története. Ami az érintett orvosoknak csak egy eset, amelyet el kell könyvelniük a rendszerben. Amelyről leletet kell adni.

De számunkra ez nem csak egy történet. Hanem egy súlyos probléma, amelyet szeretnénk megoldani. Mert hiába múlt el valaki hatvanhét éves, még élni szeretne. Fájdalom nélkül. Amíg élünk, az egészségünk a legnagyobb kincsünk. Ha mi vigyázunk is rá, a gyógyításra felesküdött embereknek kötelessége lenne segíteni. Ha máshogy nem, legalább másik szakterülethez tartozó kollégát javasolni. Aki talán tudna segíteni. De legalábbis akarna.

Az egészségünk a legnagyobb kincsünk

Mert volt itt minden az elmúlt években, az utóbbi fél évben pedig hatványozottan. Édesapám története egy véletlen otthoni balesettel kezdődött három éve, amelynek a vége combnyaktörés. Összecsavarozták a csontokat, majd három hónap rehabilitáció következett. Elbocsátás előtt már jelezte az orvosoknak, hogy furcsán sajog a műtéti terület. Megvizsgálták – még időben. A csavarokat ugyanis kilökte magából a szervezete.

Újabb műtét következett, ezúttal csípőprotézist kapott. És újabb több hónapos rehabilitáció. Amikor újra meg kellett tanulnia járni. Sikerült. Ugyan lassabban, de élte tovább az életét. Majd történt megint valami úgy másfél éve. Nem tudjuk, hogy mi. Talán akkor kezdődött, amikor lehuppant az ágyra. Talán nem. De az biztos, hogy akkor beütötte a műtéti terület környékét, amely olyan színes lett ezután, mint a kiszínezett kifestőkönyv.

Egyértelműnek tűnt akkor, hogy a traumatológiára menjen vissza. Megröntgenezték, de a protézis a helyén volt, így hazaküldték. De nem lett jobb. Vagyis hol jobb volt, hol rosszabb. Járt az őt műtő traumatológus magánrendelésén többször is. A combja fájt. Néha nem tudott az ágyból sem felkelni, máskor ugyanúgy intézte a dolgait. Aztán egyszer csak nagyon elkezdett fájni. Borzasztóan. Ő is megijedt.

A háziorvos ilyenkor nem tud segíteni, a műtétet végző szakorvos nem volt elérhető. Mentőt hívott. A kórházban pedig jól leszidták. Megdorgálták egy hatvanhat éves, fájdalmakkal küszködő férfit, mint egy óvodást, mert kedden ment be. Kedden, amikor az az orvos szerdán dolgozik. És különben is, miért hívott mentőt? Hogy képzeli? Mit tehet ilyenkor egy ember? Tűr, és visszamegy szerdán. Ha már az egészségünk a legnagyobb kincsünk, ugyebár.

Csak másokat nem érdekel

De hogyan, ha járni is alig bír? Akkor még többszörös adag fájdalomcsillapító mellett egy barátja segítségével sikerült. Fél óra alatt értek le az első emeletről az utcára. Megvizsgálták. Feküdjön be – a következő héten. Tehát újra haza kellett jutni, majd vissza. De az egy hetes infúziós kezeléstől végre újra jobban lett. Persze voltak rosszabb napok, de azokat fájdalomcsillapítóval átvészelte.

Egy hatvan feletti, egyedül élő férfi már nagyon magának való, így édesapám sem beszélt a fájdalmáról. Inkább tűrt. De aztán úgy fél éve, éppen a nagy Covid-járvány kezdetén nagyon rosszul lett. Tényleg nem bírt napokig felkelni. Volt, hogy üvöltött a fájdalomtól. Már a lépcsőn sem tudott lemenni.

A kórházi szakrendelésre bejutni a karantén miatt nem lehetett, és idő sem volt rá. Újra a traumatológus magánrendelése volt a cél. De magánrendelésre betegszállító nem viheti el a pácienst. Csak több tíz kilométeres körzetben találtunk magán betegszállítót, aki több tízezer forintért vitte volna az egyébként közeli rendelésre. De az állapota és a fájdalma miatt egyetlen lépcsőfokot sem tudott megtenni.

A magánrendelésen újabb beutalót kapott a kórházba infúziós kezelésre. Az orvosát itt nem is látta. Más gyógyszert kapott, mint előzőleg. Rosszabb lett az állapota, mint amikor bement. Egyáltalán nem tudta mozdítani a lábát. Ezt el is mondta az orvosoknak. Majd hazaküldték, olyan zárójelentéssel, hogy a páciens állapota javult. Végül édesapám barátja harcolt ki egy MRI-t, mert édesapám a fájdalmai miatt már magáért sem tudott kiállni.

Orvoskeresgélés közben hittel és reménykedve

Három hónap múlva – mondták. Aztán mégis találtak szabad kapacitást két héten belül, amikor édesapám barátja felemelte a hangját. Újabb fájdalmas várakozás. A vizsgálat végre magyarázatot, de újabb megoldandó problémát is adott. Gerincsérv és csontkinövés a csigolyán, ami nyomja az ideget.

Idegsebészetre kellett mennie, amely osztály a traumatológia mellett van, ahol előtte bent feküdt. Csak át kellett volna gurítani, és heteket megspórolhattunk volna. Vagy túl sokat várunk az orvosoktól? Az egészségünk nekünk fontos, nekik miért nem? Inkább magán idegsebészt kerestünk. Abban a városban, ahol édesapám él, és ahol a kórház is található.

A magánrendelésen az orvos, aki gyógyításra esküdött fel, a fájdalomtól csak reszketni tudó, de még mindig reménykedő, és hittel előtte álló apámnak annyit volt képes mondani: maga nincsen olyan rossz állapotban, de különben sem tudjuk itt megműteni. Újabb arcon csapás az egészségügytől. És újabb keresgélés, hogy akkor kihez? Hova?

Találtunk valakit Budapesten. Állami kórház. Ide elvitte a betegszállító. Édesapám bízott benne, hogy ott akkor már tényleg megoldódik a féléves tűrhetetlen fájdalma, ezért befekvésre készült. A fővárosi orvos nem javasolta a műtétet. Vagyis nem első körben. Feküdjön be a saját városában a reumatológiai osztályra (hoppá, egy újabb szakterület!), és kérjen kezelést. Javasolt is egy ottani orvost.

Édesapám kereste ezt az orvost. És egy másikat is. Őt ott nem tudják ellátni, mert nem mozgásszervi a problémája. Ha nem tud lábra állni, minden mozdulat kín, olykor már a kezét sem tudja használni, akkor ez mégis: milyen probléma?

Küzdeni a végsőkig, ahol az egészségünk a cél

Nem lehetünk mi a saját magunk orvosai. Egy ilyen problémát nem tudunk megoldani egymagunk. Ha pedig hittel és reménykedve azokhoz fordulunk, akiktől segítséget várunk, s többen is elküldenek, hogy nem kérnek belőlünk, a bajunkból, akkor mégis: mit tehetünk? Ha bármilyen visszásságot tapasztalunk az egészségügy területén, azt muszáj leírni, muszáj beszélni róla, mert ez a mi egyetlen lehetőségünk, hogy érintettként hallassuk a hangunkat.

Kezdem azt érezni, ha ma Magyarországon legfeljebb egy életerős ötvenöt év alatti férfi és fiatal, gyerektelen nő ér valamit. Csak ők számítanak, de még csak véletlenül se legyenek betegek, mert senki nem segít nekik. A többiek pedig könnyű célpont. Hogy mellőzzék, hogy kiszolgáltatott helyzetben legyenek. Egy hatvan feletti ember, vagy egy édesanya mit sem ér. Pedig mindenkinek az egészsége a legfontosabb. Az egészségünk a legnagyobb kincsünk.

Mit tehetünk? Édesapám küzd. Továbbra is. Nem adja fel. Nem adja könnyen magát. Talált egy rehabilitációs kórházat, ahova talán bejuthat. Itt érezte először, hogy már a telefonban is meghallgatták. Őt, az embert. De addig is szereznie kell egy beutalót, ami egy újabb kör valamelyik szakorvoshoz. Ez a következő állomás. És küzdeni a végsőkig. Ahol az egészségünk a cél.

Szerző: Karóczkai-Müllner Helga

Kép: Unsplash