Felkészülni az iskolára: Kukorékolásra feküdni, nyávogásra ébredni az utolsó pillanatig

Az igazi nyári szabadság mindannyiunk számára az, amikor szabadon jöhetünk-mehetünk, illetve gazdálkodhatunk a szabadidőnkkel. Azaz, pontosan azt csináljuk, amit mi magunk szeretnénk, legfeljebb a szűk környezetünkre kell csak tekintettel lennünk. Mindezt azért, hogy tényleg kipihenjük magunkat. Főleg a gyerekek, az utolsó pillanatig. Ehhez a szülők támogatása elengedhetetlen.

Már csak egy nap van hátra a szabadságból. Szeptember elsején, ami idén keddre esik, kezdődik az iskola. Fél év után újra, hagyományos módon lesz az oktatás. Legalábbis most így tudjuk. Így könnyen tarthatunk attól, hogy kezdődik újra a reggeli őrület. De most én erre gondolni sem akarok. Sőt, szeretnék úgy hozzáállni nem reggeli őrület lesz, hanem lehetőségünk van valami újra. Például új reggeli rutint kiépíteni. Ami persze az estével kezdődik. Vagyis időben megtanulunk lefeküdni. De addig is még van egy napunk.

Kukorékolásra feküdni, nyávogásra ébredni

Pontosan tudom milyen rendkívüli érzés annyira korán felébredni és fel is kelni, amikor még mindenki más alszik. Amikor szinte még harapni lehet a friss levegőt, és a kávéfőző hangja a csendben felér egy rakétakilövés zajával.

Ugyanakkor a szabadság ideje alatt szeretem azt is, amikor annyira hosszúra húzódhat egy-egy este, a lefekvés ideje, hogy abból hajnal lesz. Mert annyira jó a társaság. A felnőttek egy-két-három pohár bor mellett a vacsora előtt, alatt és után hosszan beszélgethetnek a nyitott verandán, míg a gyerekek végeláthatatlan társasjátékba kezdenek újra éjfél után is, hiszen nyaralunk.

Mindenki a végkimerültségig élvezheti a nyári estét, mert nincs semmi ami ezt megakadályozná. Nincs másnap a felnőtteknek munka, a gyerekeknek iskola. Mindenki szabad, mint a madár.

A lefekvésre végül akkor kerül sor, amikor a kakasok kukorékolni kezdenek, és akkor ébredünk, amikor a macska már azért nyávog, hogy lelkiismeret-furdalást keltsen bennünk, mert tízórai időben sem kapott még reggelit.

Fáról le, vízbe be, napra ki

Mindenkinek más a helyes magatartás, hogyan készül a nagy napra, az iskolakezdésre. Ez a magatartás évről-évre is változhat. Egyik évben még gondolhatjuk így, míg a másikban úgy. Emlékszem, amikor a fiam a második osztályra készült még azt gondoltam, hogy mindaz, ami nem ment olyan jól az első évben, azt a szeptemberi iskolakezdésre fel kell zárkóztatni. És bizony már a nyár elején leültettem betűket kanyarítani, és összeadásokat és kivonásokat végeztetni vele.

De amikor azt láttam, hogy ez több macera neki és nekem, mert az egésznek csak sírás lesz a vége mindkét oldalról, akkor ezt feladtam egészen szeptemberig. Egy ideig még próbálkoztam a feladatfüzetekkel szuperhős és lego témában, de ezt is csak utazás alatti elfoglaltságnak álcázva. Helyette inkább ráálltam arra, hogy számoljuk a gyümölcsöket, autókat avagy a csillagokat az égen, és legfeljebb képeslapot írjunk a család többi tagjának a Balatonról, a Velencei-tóról és a stockholmi útról.

Mert úgy éreztem a gyereknek, és nekem is az a legjobb, hogy a fejébe úgy rendeződjenek össze a dolgok, hogy kikapcsoljuk a megfelelés kényszerét magunkból. Az idegrendszernek sokkal jobb a felhőtlen figyelés, a rengeteg szabad mozgás, a nem várt új élmények sokasága, mint bármilyen direkt feladat. Így másszon fára fel, ugorjon a vízbe, dagassza a sarat, rohangáljon a réten, járjon erdőt, szedjen virágot, csodáljon szarvasbogarat, hallgassa a kakas kukorékolását a lehető legtöbbet.

Vagy, ha éppen elvonulni akar a nagy meleg elől egy terebélyes fa árnyékában, akkor nyomkodja egy ideig a tabletjét. Gyerekként én tévét néztem a nagyszüleimmel a nagy kánikulában. És életben maradtam. Annyira talán szerencsétlen sem lettem.

Az utolsó pillanatig

Mert engem a pandémia arra sarkall, hogy tényleg minden pillanatot, amit csak lehet, azt mindig szabadon éljük meg. Hogy amikor meg dolog van, akkor valóban oda tudjuk tenni magunkat a tanulásnak, a munkának. De csak akkor.

Az utolsó napokat így most vidéken töltjük, olyan helyen, ahol tényleg kukorékol a kakas hajnalban (és amúgy egész nap, délután négykor is) ahol lehet tyúkokat etetni, cicát simogatni, kutyával játszani, fára mászni, frissen szedett paradicsomot majszolni, és akár estig a fűben heverészni.

Nem érdekel bennünket most még a keddi becsöngetés, maszkviselési rend, tornacipő kérdés. Ráér majd az szeptember elsején is. Az első nap úgysem kérnek semmit az iskolában, sőt szinte minden csak az első héten vagy a másodikon derül ki, foglalja el végleges formáját órarend, füzethasználat, ceruza-, vagy tollforgatás kérdésében.

Mert a pandémia megtanította, hogy minden lehet másként, mint eddig volt, és még úgyis, ahogy sosem gondoltuk volna. Hogy szinte felesleges előre ijedeznünk, tartanunk, agyalnunk dolgokon, mert a dolgok rendje egy tizedmásodperc alatt megváltozhat.

Vagyis mi a fiammal hagyunk mindent az utolsó pillanatra, mert még az is könnyen előfordulhat, hogy mégsem lesz hagyományos oktatás, hanem folytatódik a digitális forma. Mert a koronavírus nem viccel. Viszont ma még nyár van. Tehát ma is lehet még kukorékolásra feküdni, nyávogásra ébredni. De aki másként gondolja, mi azt is tiszteletben tartjuk. Legfeljebb a kakasszónál váltjuk egymást az ébrenlétben.

Szerző: Polgár Ágnes

Kép: Unsplash