Néha szívesen kölcsön kérnék egy kis szupererőt, hogy jobb legyen
Néha bizony mindenki elfárad. Ha sokat gyalogoltunk, egyszerűen leülünk pihenni. Ha sokat dolgozunk, akkor lazítunk egy időre. Hogy jobb legyen, és tudjuk tovább folytatni. De ha lelkileg fáradtunk el, akkor mit tehetünk? Kérjünk kölcsön egy kis szupererőt?
Sokszor zeng a ház, mert anya sokat kiabál a gyerekekkel. Mert megint valami butaságot csináltak. A legkisebb előbányászta a csillámport a rejtettnek gondolt helyről. És csak meg akarta nézni, hogyan csillog.
De persze a fele kiborult a kanapéra, a szőnyegre. A csillámpor pedig elég makacs anyag. Összetakarítani képtelenség, de mégis muszáj valamit kezdeni vele. A gyerek persze nem csinálja meg, mert neki fáj a lába (valamiért mindig ezt mondja, ha csinálni kell valamit, talán adhatna neki valaki egy kis szupererőt.). S még napok múlva is találni csillámot a lakásban.
Mit lehetne tenni, hogy jobb legyen?
De ez még nem elég, mert a testvérei veszekednek valamin. Lökdösik egymást, a legnagyobb kihasználja, hogy ő legerősebb. Hangosak, direkt heccelik a másikat. Anya pedig már nem bírja. A hangzavart. Hogy folyton fegyelmeznie kell. Mindig mindenkit leszidni.
Már a büntetés sem számít. És különben is. Most úgy tűnik, mintha a mi életünk egy jelenetét írnám le. Pedig nem. Vagy mégis? Végül is minden családban megesik. Mindig van ok és lehetőség kiborulásra. Ezt már megfogalmaztam magamnak. Elég keserűen hangzik. Ugye?
De mégis, miért kell mindig kiborulni? Elég lenne csak elhatározni magunkban, hogy nem zavar a rendetlenség. A hangzavar. A leamortizálódott lakás. Mert tudjuk, gyerek(ek) mellett előfordul, hogy valami kiborul, kiömlik, maszatos lesz.
Abban a pillanatban, hogy elkészül valami a lakásban, talán már soha nem lesz ugyanolyan tiszta. Hiába is takarítják, törölgetik. De úgy sem lehet élni, hogy minden pillanatban a kezünkben van a törlőrongy. Ez a fajta készültség is kikészíti az embert. De mégis zavar. A tehetetlenség és a majd elmúlik egyszer vigasztaló kijelentése ellenére is. Akkor? Mit lehetne tenni, hogy jobb legyen? Ide nekünk a szupererőt?
Néha szívesen kölcsön kérnék egy kis szupererőt
Ilyenkor a szülők nem kérnek a ti vállaltátok a gyereket, oldjátok meg típusú hozzászólásokból. Ez a válasz nem válasz a problémára. Nem megoldás egyáltalán. Mert igen. Valóban mi vállaltuk. De őszintén szólva melyik szülő van tisztában azzal, mi vár rá?
A legjobb gyerek is elromolhat egyszer. Ha előbb nem, a kamaszkor még tartogathat meglepetéseket. S a szülőségben – és ez akár a párkapcsolatokra is igaz lehet – valójában ez a legizgalmasabb. És talán a legnehezebb is. Váratlan és kiszámíthatatlan helyzetek. Amelyekre felkészülni lehetetlen. Mégis meg kell oldani.
Talán tényleg kérnünk kellene valakitől szupererőt. Akinek van. Aki mindent kiráz a kisujjából. Megold mindent egy pillanat alatt. És még a hangoskodó, ellenkező gyerekei sem zavarják. Vajon ő mitől olyan, amilyen? Valóban birtokol egyfajta szupererőt? Mint egy hétköznapi szuperhős.
Nem hinném, hogy az a megoldás, hogy legyintünk. Hogy elbagatellizáljuk a saját problémáinkat. Ha lelkileg nem bírjuk az otthoni hétköznapokat, az anyaságot (netalán az apaságot), azt valljuk be. Önmagunknak, és a párunknak is. Sokszor az is segítség, ha a házon kívül vagyunk. Egy séta, egy kisebb kirándulás tényleg sok mindent megold. Akár gyerekekkel is. Legalábbis így tapasztaltam.
A futás még intenzívebb élmény. Közben kiadhatjuk magunkból a feszültséget. Nem csak kizárólag a formás alakért futhatunk. Hanem saját magunkért. Hogy szupererőt adjon. Én is ebben bízom. Meg abban, hogy kicsit jobb lesz holnap. S azért néha kölcsön kérnék egy kis szupererőt.
Szerző és kép: Karóczkai-Müllner Helga