Az énhatékonyság már kisgyermekkorban kialakulhat, ha hagyjuk

A gyerekek gyakran jóval több mindenre képesek, mint azt mi felnőttek gondolnánk. De csak akkor lesznek önállók, ha érzik, hogy bízunk bennük és hagyjuk is őket kibontakozni. Hogyan? Úgy, hogy nem tőrjük le az énhatékonyságukat azzal, hogy folyton kiveszünk a kezükből mindent.

Az énidő után, itt egy újabb eddig kevésbé ismert kifejezés: az énhatékonyság. Jelentése tulajdonképpen nem más, mint a saját önállóságunk kérdése. Mennyire vagyunk hatékonyak, önállóak a saját életünkben, mennyire tudjuk helyesen megítélni a saját képességeink határait?

Kezdve onnan, hogy mi az, amire már képesek vagyunk, akkor is, ha nem hisszük el saját magunkról, és mi az, amit ugyan képesek vagyunk megtenni, de már több energiát, lelkierőt vesz ki belőlünk, mint gondolnánk, jobban leterhel bennünket, mint ahogy azt el tudjuk viselni, túlvállaljuk magunkat. Vagyis tisztában legyünk a saját énhatékonyságunk aranyközépútjával.

Szülőként az egyik legfontosabb feladatunk, hogy a gyermekeink képességét már az első perctől fejlesszük, amihez ebben a modern világban minden eszközünk meg is van, mégis úgy tűnik a bölcsességünk hiányzik hozzá. Nehezen tanítjuk meg nekik, hogy felismerjék jól kihasználni a saját énhatékonyságukat.

Énhatékonyság felnőtt korban

Anyaként számomra nem ismeretlen fogalom az aggódás. Nem feltétlenül gondolok most arra a fajta féltésre, ami a gyermekem biztonságára irányul, sokkal inkább arra, hogy sokszor nem könnyű eldönteni egyértelműen mi lehet jó, avagy rossz egy gyereknek. Milyen az a nevelési irány, amivel a legjobbat hozhatjuk ki belőle.

Minden ember más tempóban érik, fejlődik. Mert érünk, fejlődünk egy életen át. Szülőként egy gyereket még akkor is terelgethetünk, ha már kirepült a fészekből, de igényt tart a véleményünkre, és felnőttként mi magunknak is jól jöhet, ha fordulhatunk még a szüleinkhez jó tanácsért, ötletért, eligazításért. Igen, azt mondják, akkor lesz igazán felnőtt az ember, amikor elveszíti a szüleit, a gyökereit. Hála az égnek nekem még nem kell ismernem ezt az érzést.

Egész életünkben érünk, fejlődünk és bizony jó tisztában lenni a saját képességeink határaival. Mert számos területen nem mindegy, hogy alul, avagy túlvállaljuk magunkat. A szakmánkban, a karrierünkben pont úgy maradhatunk le önmagunkhoz képest, mint szaladhatunk előre, ha nem jól mérjük be magunkat, mert nem merünk elvállalni egy feladatot, vagy húzzuk-halasztjuk, hogy nekiálljunk, mert tartunk az esetleges kudarctól: nem vagyunk rá képesek, gondoljuk magunkról tévesen. Avagy olyan dolgot vállalunk el, amihez segítség nélkül még nem vagyunk elég szakavatottak.

A párkapcsolatainkban is könnyen probléma léphet fel, ha egy-egy akadálynál, hullámvölgynél nem jól ismerjük önmagunkat, ha nem vagyunk elég bátrak ahhoz, hogy kaput tudjunk nyitni a szívünkben, vagy úgy gondoljuk nincs erőnk megoldani egy átmeneti problémát, inkább besöpörjük a szőnyeg alá, vagy gyáván megfutamodunk előle. De az énhatékonyság fejleszthető szerencsére.

Én, én, én akarom!

A legtöbb szülő a gyermeke két-három éves kora körül találkozik először azzal az elemi erővel, amikor a kicsi bizony nem ismer még határokat az énhatékonyságának kifejezésében. Ellenkezés, sírás ezért, vagy azért – minden belefér egy napba. És még annak többszöröse is – ahogyan Karóczkai-Müllner Helga írta ITT akkor még hároméves kislányáról.

A dackorszakban fejezik ki először a gyerekek a vágyukat arra, hogy önállóak legyenek. Ki így, ki úgy. Az én fiam ennyi idősen a legszélsőgesebb esetben képes lett volna egy-egy alkalommal megrúgni, leköpni, ahogyan az óvodában látta mástól, ha engedtem volna neki, de nem engedtem. Általában azért, mert az amúgy nagyon is szófogadó gyerek nehezen viselte, ha valami nem sikerült neki. Kudarcában cselekedett nem szépen. Őt minduntalan bátorítani kellett, hogy ő merjen megtenni ezt-azt.

Minden gyerek másképpen fejlődik, ő mozgásban lassabban és ügyetlenebbül fejlődött, mint a társai, és bizony bántotta, hogy ő még nem mer, nem képes olyan magasra mászni, mint a többiek, páros lábbal ugrálni a lépcsőn, vagy kétkerékre ülni a tanuló bicikli helyett.

Így amikor nagy ritkán azt hallottam tőle: – Én, én, én akarom! – akkor biza hagytam neki. Még akkor is, ha aggódtam, hogy baja esik. Ma tizenegyévesen is gyakran keresi a saját határait és nem tehetek mást, mint hagyom neki, hogy megtalálja.

Bízni, hagyni érni, fejlődni

Tulajdonképpen szülőként is ilyenkor a saját határainkat feszegetjük, amikor hagyunk vagy sem a gyerekünknek valamit kipróbálni. Már amikor nem arról van szó, hogy a reggeli sietésben, inkább mi kötjük be a gyerek cipőjét, mintsem hagyjuk, hogy ezért ne érjünk be időbe. Mert igen, az óvodában is ér bennünket már dorgálás, főleg az utolsó évben az iskola előtt, ha késünk.

Az időn és a türelmetlenségen kívül, hogy valamit nem bírunk kivárni, míg a gyerek azt elvégi, megcsinálja – húzza le a zokniját, pakolja össze az útra a játékait, kanalazza ki a levest, olvassa el a feladatot, oldja meg a matekpéldát, kanyarítsa az o-betűt – a kudarctól való óvás az, amivel hátráltathatjuk még a gyermekünk énhatékonyságát. Vagyis a gyermeknek akár túl kevés bizalmat szavazunk meg, pedig sokkal ügyesebbek a gyermekeink, mint azt gondolnánk. Sokkal több mindenre képesek, ha hagyjuk őket koruknak megfelelően kibontakozni.

Akkor is, ha az önállóságuk rendetlenséggel, szétfröcskölt kakaóval, ügyetlenül visszapakolt könyvekkel, össze nem illő ruhákkal, túl locsolt virágokkal s ezer másféle fennforgással jár.

Mama-papahotel

A gyerekek a természetükből eredően autonómiára és önállóságra törekszenek, belül pontosan jól érzik mire képesek és mire nem. Nekünk felnőtteknek a feladatunk az, hogy ne vegyük ki a kezükből, azt amit szeretnének már önállóan elvégezni, még akkor se, ha veszélyes lehet a számukra, akkor a felügyeletünkkel kell terelgetnünk. Továbbá az is, hogy a kezükbe adjunk olyan feladatokat, elvárásokat koruknak megfelelően, amivel fejlődhetnek, érhetnek, amivel feszegethetik saját képességeiknek a határait.

Nem elég az, hogy három hónaposan babaúszásra cipeljük, az óvodában már idegen nyelvre tanítjuk őket, hogy megismertetjük a gyermekeinket számtalan sporttal és önkifejezési eszközzel, ha közben nem engedjük fára mászni, késsel és villával enni, üvegpohárból inni, pókot megfogni, belegázolni a hűvös patakba nyárvíz idején, ha nem adunk nekik házi munkát, ha nincsenek elvárásaink arra, hogy koruknak megfelelően elvégezzenek kisebb-nagyobb feladatokat, feleljenek bizonyos dolgokért.

Ha nem tesszük, akkor bizony számíthatunk arra, hogy a mama-papahotelünk a gyermekünk akár 30-40 éves kora között is nyitva kell, hogy álljon, mert a már felnőtt gyerekünk nem lesz képes kaput nyitni az életére pánik, félelem nélkül, bátran, úgy, ahogyan már rég el kellett volna indulnia a saját életében.

Irodalom: Deákné B. Katalin: Anya, taníts engem/
Gyereketető: Házimunka mikortól melyiket érdemes?

Kép: Pexels