Az igazi hősök köztünk élnek: legyünk büszkék rájuk!

Ha hősökről beszélünk, sok minden juthat eszünkbe. Az égő házból menti a bent ragadt embertársait. Kivágja az autóból a sérültet egy szörnyű baleset után. Alázattal és tisztelettel beszél az értelmi sérültekkel. Élelmet visz oda, ahova legszívesebben senki sem menne. De legfőképpen: megküzd önmagával. Kik az igazi hősök valójában? Mindenki ismer igazi hősöket.

Igazi hősök léteznek. Ezt biztosan állíthatom. Én is ismerek jó párat. De kik az igazi hősök? Ha a hősökre gondolunk, először talán a nagy tettek jutnak az eszünkbe. Olyan tettek, amelyeket a hírekben láthatunk, olvashatunk. Akik itt tevékenyen részt vesznek, ők aztán tényleg igazi hősök. Tűzoltók, mentősök, rendőrök. Ők nap mint nap az életüket kockáztatják. Bemennek égő házakba, elsőként ott vannak a baleseteknél.

Az igazi hősök

Vagy azok az emberek, akik olyan embertársainkat segítik mindennap, akikhez sokunknak még szólni sem lenne kedvünk. Akik elesettek, gyengék. Így vagy úgy betegek. Mások, mint a többiek. Mert sérültek. Testileg vagy értelmileg. Vagy börtönben vannak. Esetleg hajléktalanok. Nem úgy gondoskodnak a gyerekeikről, ahogyan az elvárható.

Ők is igazi hősök. Olyan munkát végeznek, ami nem is munka valójában, hanem hivatás. De csinálják, mert csinálniuk kell. Így van ez, ha igazi hősökről beszélünk. Nem kell egyáltalán repkedni, mint Superman.

 De mi a helyzet a még hétköznapibb hősökkel? Mert ilyenek is léteznek. Hétköznapi hősök? Kik ők? Talán nem is gondolunk rájuk hősként, pedig kellene. Mert nincsenek állandóan szem előtt. Vagy amit tesznek, az nem is nagy dolog. Szerintünk. És talán szerintük sem, mert csak teszik a dolgukat. Ők az igazi hősök. Akik nincsenek is olyan távol tőlünk.

A fiam

Csak nézzünk körül! Az igazi hősök ott vannak körülöttünk. Attól, hogy valami hétköznapi cselekedet, még igenis lehet hősies. Mert aki véghez viszi, annak egy igazán erőfeszítés. Minden nap túllendülni. Túllendülni: saját magunkon. A határainkon. Ez igazi hőstett.

Amikor a fiam nem úgy beszélt, ahogyan az elvárható, mi nem aggódtunk. Nem úgy fejlődik, na és? Senki sem gép, hogy ugyanolyan legyen, mint mások. Végül mégis logopédusnál kötöttünk ki. Nem ment ez sem, és az sem. Mozgásban és kézügyességben is ügyetlen volt. De mi nem bántuk, mert elégedett kisfiú volt, aki a nyilvánvaló hibái ellenére is csak mesélt és mesélt.

Az sem szegte kedvét, hogy az anyja, mint egy tolmács követte őt, és fordította másoknak, amit a fia mondani akar. Mert én, mint az anyja mindent, de mindent érteni akartam, amit ő mond. Így teltek az első éveink, míg végül az óvoda utolsó évében mégis csak kaptunk valamiféle jelzőt, valamiféle megkülönböztetést: beszédfogyatékos.

A lényeg nem is ezen van. Mert valójában semmi nem változott. Mi ugyanúgy szerettük, büszkék voltunk rá. Az iskolában ugyanúgy tanult, mint a többiek. Ugyanúgy? Na ez az! Nem ugyanúgy, csak úgy látszott. Rengeteg munka van abban, hogy a második osztályt jeles bizonyítvánnyal zárta. Az ő munkája. Azért is keményen küzdött, amit más a kisujjából ráz ki. Erőt vett magán, és megcsinálta. A fiam igazi hős.

És amikor tavaly elém állt azzal, hogy szeretne ott lenni az iskolai versmondó versenyen, csak támogatni tudtam. A verset ő tanulta meg. Kiállt, és elmondta. Mert a barátja is ott volt, a fiam is akarta. Ez teljesen természetes volt számára. Hiába a beszédfogyatékos státusz. Jóval túllépett a saját határain. Mi ez, hanem igazi hőstett?

Az apám

Amikor az ember az apjára gondol, szereti hősnek látni. Mert az apák azok. Nagyok, erősek. Ők mindent meg tudnak csinálni. A lányos apák gond nélkül szerelik össze a Barbie-házat, és babáznak a kislányukkal. Nem túl férfias tevékenység, de ez van. Az igazi apák, az igazi hősök már csak ilyenek. Ez is egyfajta határfeszegető tevékenység.

Mindig is éreztem, hogy az én apám még ennél is másabb. Sokkal különlegesebb. Sokkal emberibb. Teszi a dolgát, de nem vár érte semmit. Alázattal viszonyul mindenhez és mindenkihez. Nem az én dominál nála. Talán éppen ezért elrejti most a saját fájdalmát és keserűségét, csakhogy nekem, nekünk jó legyen.

Hiába egy óvatlan baleset, és emiatt combnyaktörés. Előbb szögek a csontba, majd mégis protézis. Felépülés, majd visszaesés. Minden kis lépés kín, a fájdalom mindennapok része. Mégsem panaszkodik egyáltalán. Aki korábban ellátta magát, most segítség nélkül is nehezen boldogul. Feladhatná, mert ki szeretne a fájdalommal együtt élni?  De nem. Ő élni akar még, s nem maga miatt. Értünk. A családjáért. Számomra ez is igazi hőstett, amire csak egy igazi hős képes. Nem a könnyebb utat választani.

Az igazi hősök köztünk élnek. Sokszor még közelebb, mint gondolnánk. Legyünk rájuk büszkék. És beszéljünk róluk, mert megérdemlik.

Szerző: Karóczkai-Müllner Helga

Kép: Pixabay