A feltételezés csapdája – mind a ketten ugyanazt a mozit nézzük?
Nem elég sejteni valamit ahhoz, hogy bizonyosak legyünk valamiben. Akkor sem, ha a tapasztalataink és megérzéseink sokszor hitelesnek tűntek. Az érzelmi kapcsolatainkban csak akkor lehetünk reálisak, ha nem feltételezünk, inkább kérdezünk és válaszolunk.
Kettőn áll a vásár. Az első perctől, onnantól, hogy mindent tudni akarunk a másikról, és mindent meg akarunk osztani vele. Isszuk egymás szavait. Egyre gyakrabban elég egy fél szó, vagy még annyi sem. Már egy apró sóhajból vagy elkapott tekintetből rögtön tudjuk, mit akarhat a másik. Rendre ki is derül, ugyanarra gondoltunk mindketten. Ami igazán romantikus. Működik a kémia. Kétségkívül még közelebb kerülünk egymáshoz.
Túl a romantikán
Az egyre gyakoribb gondolati egyezőségek akaratlanul is kényelmesebbé és hajlamosabbá tehetnek bennünket arra, hogy ne kérdezzük meg egymást mindenről. Talán azért is, mert szeretnénk hinni, hogy alapvető dolgokban amúgy is egyformán gondolkodunk, de ha mégsem, a különbözőségeket jól tudjuk kezelni. Ez nem lehet kérdés, hiszen szerelmesek vagyunk.
Azaz, tulajdonképpen elvárjuk egymástól, hogy szavak nélkül is megértsük egymást. Ne kelljen mindent kérni, kérdezni, elmondani, az összes felvetésre válaszolni. Legyen bármiről is szó. Mintha a kommunikáció szét akarná pukkasztani a szerelem rózsaszín ködét.
Ahogy haladunk időben előre, annál jelentősebb témákban sem kezdeményezünk beszélgetést. Helyette feltételezzük, hogy a másik mit gondol a hétvégi programról, a kacsa elkészítéséről, az arcmaszk használatáról, a Trianon jelentőségéről, a gyermekvállalásról, a gyorshajtásról, az önkéntes karantén elhagyásáról, a háztartási feladatok megosztásáról vagy éppen a #blackouttuesday-ről.
Valószerűtlen elvárások
Ez az alapvető kommunikációs hiány valószerűtlen elvárásokat szül egymással szemben. A irreális kívánalmak abból fakadnak, hogy a különféle dolgokról már nem kezdeményezünk beszélgetést, hanem feltételezünk. Mert azt gondoljuk, hogy eddig is számtalan esetben jóformán szó nélkül kitaláltuk a másik álláspontját, elképzelését, vágyát, vagyis ismerjük egymást annyira, hogy kérdezni vagy elmondani se keljen a dolgainkat.
Pedig ezek a valószerűtlen elvárások inkább feltételezéseken, mintsem valós információn alapulnak. A saját gondolatainkat kombinálni kezdjük azzal a tapasztalaton alapuló feltételezéssel, amiről úgy véljük, hogy az, ami máskor valahogy volt az, most is megállja a helyét. Kitaláljuk, leszögezzük magunkba, hogy a másik pont úgy gondolja, érzi, véli, szeretné, képzeli el, tervezi meg, döntené el, ahogyan mi azt kimatekoztuk magunkban.
Ám az ilyen sorozatosan mellé lőtt elképzelések és a kommunikáció hiánya – a romantikus elvárással szemben: ha szeret tudja – elvárás, mert szeretem, tehát tudom – feltételezés – nem építi, hanem rombolni kezdi a kapcsolatunkat, és észrevétlenül éket ver közénk.
A feltételezés szakadéka
Nincs mese, kíváncsiság nélkül nem lehet megúszni a kommunikációt. Még ha sokszor egyezik is a véleményünk, ha nagyvonalakban egyértelmű számunkra, hogyan vélekedhet a másik bizonyos dolgokról, az igazi ismerethez akkor is elkerülhetetlen a részletek kifejtése.
Nem szokhatunk le arról, hogy nyíltan megvitassuk a dolgokat, hogy kevesebb irreális elképzelésünk legyen a másikkal kapcsolatban, kevesebb valószínűtlen elvárásunk legyen a másiktól, na meg önmagunkról. Nekünk is ki kell mondanunk hangosan, mit is szeretnénk, miről hogyan vélekedünk, mit várunk el a másiktól és önmagunktól, mit szeretnénk, hogy a másik tegyen, vagy ne tegyen. Hiszen nem élhetünk egy olyan forgatókönyv alapján, ami csak a mi fejünkben létezik, mert a végén nem ugyanazt a mozit nézzük már közösen.
Az idő előrehaladtával érdemes a legkisebb dolgokról is egyre mélyebb szinten beszélnünk. Részletezni, finomítani a kérdéseket és válaszokat egyaránt. Mélyen beszélgetni. Hogy ne csak higgyük, hogy ismerjük a másikat, hanem tegyünk is azért, hogy képben legyünk önmagunkkal és kettőnkkel, a változásainkkal egyetemben.
Szerző: Polgár Ágnes
arról 
