Zavarj össze mindenkit – mosolyogj hétfőn!

Beindult a gépezet. A szülők és gyerekek vitatkoznak, férjek és feleségek veszekednek, munkatársak összefeszülnek, a sorból kikapják egymást az emberek, a dugóban meghúzzák a másik autóját. Alig telt el másfél hét szeptember elsejétől és már fásultak, fáradtak, rosszkedvűek az emberek. Már a hétvégi összeröffenések is savanyúbbak, mint két hete voltak.

Akaratlanul dúdolom magamban Bereményi Géza szövegét a Nagy utazás című számát: Fáradtnak tűnsz/mintha nem a régi volnál/hol van a tűz?

Nagyon sok családban a gyerekek táborban, nagyszülőknél, más rokonoknál voltak a nyár nagy részében, a szülők kicsit felszabadulhattak.  A párok lehettek kettesben, az elvált szülők bevehették magukat a party timeba, de ha nem is buliztak ezerrel mindenképpen lazíthattak. Nem volt iskola, állandó tempó, megfelelési kényszer, szabályok halmaza, állandó feszültség és negyvenszer ismétlődő utasítás, kérés, felszólítás: – Öltözz már! Nem, nincs több mese! Igyekezz!  Húzd le a vécét magad után! Elég volt, fejezd be a játékot! Pakolj el magad után! Moss kezet! Húzd a cipődet már!

Újra korán, vagy legalábbis korábban kell kelni, sietni reggelente. Nyomorgunk a buszon, metrón vagy ülünk a kocsiban, lépésben haladva a dugóban, pedig akár tíz perc korábbi indulással pont elkerülhettük volna azt. Csak ugye a gyereket nógatni kellett, mert csak nem indult, a kukásautó elállta az utat, a kávéfőzőből is pont ma reggel fogyott ki a víz és senki nem találja a kedvenc ruhadarabját. Férjek mérgesek, mert nem a kedvenc ingük lett hirtelen kikapva a vasalni valók közül, nők nem találják a fél pár fülbevalójukat.

Ezzel szemben, ha hétfőn a sok lógó orrú ember között valaki mosolyog, ne adja az élet nevetni mer (!) kora reggel már a buszon vagy a vonaton, mellettünk elsietve az utcán, délelőtt a liftből kiszállva, a lépcsőn szemben felfutva, könnyedén véve a fokokat, attól teljesen össze lehet zavarodni: – Meghibbant? Mi baja lehet, hogy itt nevetgél? Tuti, hogy nincs ki a két kereke!

Pedig megvan a négy kereke, nem hibbant és nincs semmi baja. Vagy talán egy mégis. Dacol. Dacol a szeptemberrel, a napi robottal, a szürkeséggel, a rosszkedvvel, a hétfővel. Csak azért is jókedvű, színesben nézi és látja a világot, mosolyog. Örül az indián nyárnak. Vagy ha éppen esik az eső, hát annak.

Mert, ha ő mosolyog, előbb vagy utóbb visszamosolyog rá a gyermeke is, a párja is, a szemben utazó, a többi szülő az óvodában vagy az iskolában, a tanítónő, a munkatárs, a főnök, az eladó.

Egy próbát megér. Nem harap a mosoly!