Nincs szükség címkékre: legyünk inkább emberbarátok!

Nehéz időket élünk. És most nem a koronajárvány miatti ínséges időkre gondolok. Már jóval korábban kezdődött. Másokról alkotunk úgy véleményt, hogy nem is ismerjük őket. Elfogyott az emberség. Pedig jobban járnánk, ha inkább emberbarátok lennénk.

Gyerekbarát

Mindig felhúzom a szemöldököm, ha valamelyik üzlet – leginkább kávézók, éttermek – bejáratára írva, esetleg az online felületükön hirdetve azt olvasom, hogy az gyerekbarát. Nem tudom elképzelni, vajon mire is gondolhatott tulajdonképpen az a személy, aki kibiggyesztette ezt a feliratot.

Jó, persze, nyilvánvalóan arra céloz a kiírás, hogy gyerekkorú vendéget is szívesen látnak odabent, természetesen a szüleikkel együtt. Általában az ilyen helyeken kisebb, nagyobb elkülönített rész várja a kicsiket, teli – vagy nem annyira teli – pakolva játékokkal. Előfordulhat, hogy animátor gondoskodik róluk, amíg a szüleik nyugodtan megebédelnek, és ők is bekaphatnak rajzolás és játékvonatozás között néhány falatot.

Anya vagyok, úgyhogy tudom, hogy a gyerekek nem lehetnek egyformák. Sem küllemre, sem habitusra, sem személyiségben. Még a testvérek sem. Azt is tudom, hogy a gyerekek nyilvános helyeken sokszor zavarnak másokat. Mert hangosak, mindenért sírnak, nyafognak, folyton beszélnek, szaladgálnak, olykor fellöknek és kiborítanak valamit. Szóval gyerekként viselkednek. Leginkább azokat zavarja ez, akiknek nincsen sajátjuk, vagy van, csak már régen kinőtt ebből a korból. S ilyenkor bizony sokszor megy a szemforgatás, beszólás.

Hogy a szülők miért nem fegyelmezik őket? Miért hangosak? Miért futkosnak? És egyáltalán: miért járnak nyilvános helyre, ha nem tudják kordában tartani a gyerekcsapatot? Azzal, hogy gyerekbarátnak neveznek egy üzletet, attól még nem lesz elfogadóbb ott a légkör. Sőt, inkább csak kiemelik a gyerekkorra jellemző tulajdonságokat. Rávilágítanak arra, hogy ezekkel sokan tényleg nem tudnak megbarátkozni. Hol vannak az emberbarátok?

Állatbarát

Érdekes, mert ugyanez az elfogadás teljesen más, ha kutyákról van szó.  Úgy érzem, hogy őket most menőbb kedvelni. Nem egy üzlet, kávézó nyitott a négylábúak – vagyis kutyák – felé, így ők  bemehetnek a gazdival. Kevesebb rumlit csinálnak, és talán könnyebb őket fegyelmezni. Amíg tart a kávé, csendben ülnek a gazdájuk mellett. Ha ez számít.

Úgy képzelem, hogy kutyával együtt élni kicsit olyan lehet, mintha az embernek lenne plusz egy gyereke. Hiszen vele is foglalkozni kell, nem lehet csak beültetni a sarokba.  A kutya családtag, és az rendben van, ha szeretnénk, hogy amikor lehet, velünk legyen. Még az olyan pillanatokban is, mint a kávézás, vagy a bevásárlás.

Valamiben mégis más egy kutya. És nem a négy lába miatt. Nem ember. Nem úgy viselkedik, nem úgy reagál, nem úgy cselekszik, nem ugyanaz vezérli. És főleg: nem úgy érez, nem úgy gondolkodik, mint mi.

Szerintem  inkább az emberek hozzáállásának kell(ene) változnia. Az ideális egy olyan világ lenne, ahol mindenki jól érezheti magát, mindenkit elfogadnak úgy, ahogyan van. Függetlenül a lábai számától. Ilyenek lennének az emberbarátok?

Semmi sincsen egészen úgy

De most kanyarodjunk vissza az emberekhez. Magunkhoz. Milyenek is vagyunk? Mit szeretünk? És mit nem? Ki áll hozzánk közel, és kit nem kedvelünk? Hogyan tekintünk magunkra? És másokra? Vajon szeretnek mások? Vagy nem? Esetleg különcnek tartanak? Vagy egyáltalán nem érdekel, hogy mit gondolnak és mondanak rólunk?

Ezernyi kérdés. Biztosan mindenki tudná folytatni. De most kiemelném azt, hogy a társas kapcsolatokban hogyan viszonyulunk másokhoz. Mert ez fontos, és meghatározó a jólétünk szempontjából. Tegyük fel magunknak a kérdést: emberbarátok vagyunk?

Véleménye mindenkinek lehet. Bármiről. És bárkiről. Csak – sajnos – túl sokszor megosztjuk másokkal. Amikor nem kellene, akkor is. A véleménykifejezés időszakát éljük már egy ideje. Mondhatjuk beszólásnak is. Mert azt, ha kéretlenül véleményt alkotunk a másikról, azt beszólásnak nevezik. Súlyosbítja a helyzetet, hogy olyanokkal teszünk így, akikeket tulajdonképpen nem is ismerünk.

Esetleg néhányszor láttuk a játszótéren, és talán két mondatot váltottunk vele. De véleményünk van róla. Vagy egy ismerősünktől hallottunk róla valamit, de véleményünk van róla. Esetleg a szomszédunkban él, és már hallottuk tányért törni és őrült módjára kiabálni. Véleményünk nyilván róla is van. És másokkal jó beszédtéma is lehet. Még ha nem is ismerjük jól az illetőt.

Most csak Füst Milán szavai jutnak eszembe.

„Azt feleled nékem: – Ez nincsen egészen úgy. – Semmi sincsen egészen úgy, – felelem én. Vagyis minden, amit mondani tudok, esetleg tizenöt szempontból érvényes, a tizenhatodikból nem. S lehet, hogy néked éppen ez a tizenhatodik szempont tetszik a legfontosabbnak. Akkor hát megbuktam nálad.”

Bármit is gondolunk bárkiről, az egyáltalán nem biztos, hogy úgy is van.

Legyünk inkább emberbarátok

Szóval tényleg tegyük fel magunknak a kérdést: emberbarátok vagyunk? Vagyis hogyan viselkedünk a másik emberrel? Miért kell másokat bántani, felcímkézni? Egyetlen elkapott momentum miatt minősíteni?

Valóban elég néhány mondatfoszlány, amit az a játszótéri anyuka esetleg elkeseredésében mondhatott, s ami miatt beszédtéma lehetett a homokozó mellett? A kiabálós szomszéd tényleg csak kiabálni tud, mást nem? A barátunk felesége csak henyélő naplopó lehet, amiért csak gyereket nevel? Hiba a történéseket csak egy oldalról vizsgálni. Ha emberi kapcsolatokról van szó, az emberség és az elfogadás kell hogy vezessen bennünket.

Gyerekbarát. Állatbarát. Mind címke. Szeressük egymást! Legyünk inkább emberbarátok. Csak rajtunk múlik.

* Füst Milán: Ez mind én voltam egykor. 1957

Szerző további írásai a nevére kattintva érhetők el: Karóczkai-Müllner Helga